Markovits Rodion „kollektív riportregénye” Kuncz Aladár Fekete kolostorának a párja, párhuzama, csakhogy a fekete kolostor Franciaországban van, Markovits regénye pedig a cári Oroszország Szibériájában játszódik. Mindkettő az első világháborúban fogságba került katonák (ellenséges elemek) internálótáboráról szól, az azokban kialakuló kis társadalmi és emberi játszmákról, kapcsolatokról, nemzetiségekről, lágerszínházról (Szibériában: újságkészítésről is), szexualitásról, járványról, a mindennapi örömökről, csodavárásról, pótcselekvésekről, szökésről, lázadásról, a háború végi járványokról (spanyolnátha Franciaországban, flekktífusz Oroszországban), majd pedig a hazautazásról, megérkezésről. Mindkét regény fölfogható dokumentumregénynek, valódi figurákkal és tényekkel; történelem alulnézetben – Markovits regényéből a cári Oroszország alig ismert világa bontakozik ki, egyébként rokonszenvesen. Valamint a tiszt hadifoglyok tiszti kódex szerinti viselkedéskultúrája – ami a regény végére azért lebomlik. Mindkettő jó pszichológus, a legapróbb részletekre is érzékeny, mindkettő végtelenül elfogadó, megértő módon ábrázol emberi gyöngeségeket. Markovits regénye sokszor ironikus, mondatszerkesztése az élőszóbeli ismételgetésre emlékeztet, gyakran sűrít. Mindkettő tragikus életsorsokat mutat be, de nem vádol, talán Kuncz Aladár egy kicsit neheztel azért a franciákra. Kuncz talán filozofikusabb, Markovits talán dokumentaristább. Mindkettő igazából az írójának egyetlen nagy, jelentős munkája.
Mégis, talán az egyik legizgalmasabb rész a hét év utáni hazaérkezés (ötszáz után csak néhány lapnyi vázlatos leírás). Hét év után, amikor a falujához ért, leszállt a kocsiról és gyalog ment tovább. A falubeliek megismerték, álmélkodtak. Lassan közeledett a kapuhoz, megtudni végre, hogy mi is lett a családjával hét év alatt… (Második kiadás, Genius kiadás, Bp., 503 oldal.)
Itt hozzászólhat!
