Karácsony reggelén a közrádió reggeli műsora egy angloamerikai, nyálas, nyúlós, kommersz karácsonyi lötty dallal ér véget. Az effajta dalok eredetiben sem voltak jók, de túlcicomázott plázaváltozataitól legjobb esetben a fájdalmas macskanyávogás jut az ember eszébe. Nekem meg a humor: a sok-sok merry christmast csak kifigurázni tudom. A nyúlós-nyávogó-nyöszörgő karácsonyi dallamocskák után következik a V4 című műsor, s az elején ugyancsak kötelező karácsonyi téma, de másként. A Csillagrege (vagy Csillagreggel?) című, Kárpát-medencei adventi, karácsonyi népszokásokat, népdalokat tartalmazó kötet bemutatójával, népzenészek és gyerekek által előadott karácsonyi énekkel (melyet vagy hasonlót egyébként a Ghymes is feldolgozott). Örvendezik az ember lelke a megtalált dallamra, tényleg szép karácsonyi reggelünk van, még várnánk, hogy a műsorvezető a végén is elmondja kinek a könyvéről volt szó – de manapság ez nem szokás. Azt gondolják a szerkesztők, hogy mindenki köteles a rádiót az elejétől végéig figyelmesen hallgatni, és ha lemarad valamiről, akkor hallgassa vissza a Médiaklikken. Teljesen életszerű, ahogy Mári néni elkezdi keresni és hallgatni a rádiót az interneten. Véget ér a műsor, kitehető a zárójel, letudtuk a kelletlen-kötelező néphagyományt, következhet ismét a löttyzene.
Ez a baj a mi kultúránkkal. Zárójelbe, ketrecbe tettük a néphagyományt. Például: médiaketrecbe. Gyűjtjük, elemezzük, hanglemezeken, könyvekben tartjuk, jól bezárjuk, nehogy kiszabaduljon a szellem, de azért naponta elmondjuk, hogy a néphagyomány tart meg bennünket, ám ennyi elég mantrának, kipipálva, jöhet a mindent letaroló löttyzene. Hogy ez mennyire nincs így másutt, tapasztalni Ázsiában, Afrikában, Közép- és Dél-Amerikában… Bartók, Kodály forog a sírjában.
Itt hozzászólhat!
