Végigolvastam Székely János egyedül érvényes, életében jóváhagyott verseinek gyűjteményét: Semmi – soha. Sokszoros tagadás. Tudtam róla, hogy tárgyias-filozofikus, talán leginkább Kosztolányihoz, Babitshoz hasonlatos, hogy nagy magányos, de hogy ennyire a szomorúság, a reménytelenség költője, azt nem. Persze, ha belegondolunk, hogy – a személyes gyötrelmeken túl – értelmiségi, írói élete 1950–1990 közé esik Romániában… A kötethez írt bevezetőben le is írja: „a magasköltészet rég halott műfaj”. S valójában költészete szinte csak 1970-ig tart, utána verset alig írt; de akkor születtek remek. irodalmunk kimagasló kisregényei és drámái. A válogatott, vállalt versei a reménytelenségről, a magányról, a szerelemről, az elválásról szólnak: Lelkemből utáltam, hogy élek, S utáltam, hogy ember vagyok” (Zene), förtelmes, mocskos a világ (Újabb sérelem). Filozófiai szinten: Mert nem ismer célt a természet…; A természet VAN, S ez elég neki…; Egy bizonyos van: a világ Nem előre halad, Hanem hátulról épül (Páraszonett). A nagy magányos előd Bolyai (János): Mert ecsetre sem vette a század, Ki új világot alkotott magának, És igaza volt mindenekkel szemben; Ki halhatatlant alkotott e korban: Mind belehalt vagy beletébolyult; Mint csiga szarva: önmagába bújt (Bolyai hagyatéka – szonettkoszorú mesterszonettel). Fölbukkan a romantika korának marcangoló kérdése: Jaj népem… minek jöttél? S ha már jöttél: mért ide jöttél?
A Semmit – soha kulcsvers arról, hogy nemcsak minisztereket kellene rehabilitálni, hanem az egész népet: A szégyenért, hogy máig is Szégyellnem kell anyanyelvem; Javaslom, hogy a népet is Azonnal rehabilitálják. Szomorú életkép a Suhancok: beteg anyjának viszi a levest és mindennap megtámadják a suhancok a Pece-parton; s azóta kísértik a felnőtt suhancok. Ugyanez az Egyedül, a kisgyermek fájdalma, hogy nem veszik be a focicsapatba, hasonlóan Adyhoz: Akkor is engem akartak kihagyni. A futár Babits Csak posta voltál című versének párja: Átadta mégis a jövő parancsát: S nem tudta, kinek, és nem tudta mit.
Az őszinte szerelmes, férfiú: Milyen keserves is téged szeretnem… Épp ebből értsd, hogy szívemből szeretlek (Ajándék, Bántás, Vallomás). A legforróbb szerelemben is van érthetetlen, ősi, kiábrándító gesztus, amikor a szerelmese álmából hirtelen fölébredve eltaszította: Az ős haragvás küldte rád aszályát; tán öledbe költözött a nőknek Hímtől menekvő, ősi iszonya?; közénk állt a győzhetetlen másság, Az oldhatatlan emberi magány; Ki vagy hát nékem, én magányos társam, Én legismertebb ismeretlenem? (Tűnődő) Az elszakadás Szabó Lőrincnél a Huszonhatodik év, Székely Jánosnál a Válás után. Mindkettőnél a lényeg: a szerelem soha nem múlik el. Szabó Lőrincz örökre elvesztette kedvesét, Székely János beismerve hibáit, még remél: Találkoznak a szeretők, szeretnek, Aztán csalódnak, végül tönkremennek, S egymást okolják, nem tudom, miért; S ha más virágát jobban kedveled, S ha küldenek valóban szebbeket, Vagy hogyha vázád végleg összetörne, Én hordom őket akkor is, ne félj, Oly nesztelen, ahogy leszáll az éj, S oly hasztalan, akár a temetőbe. (Semmi – soha, Kriterion, 1994. 494 old.)
Itt hozzászólhat!
