2005-ben, amikor először megpillantottam a guatemalai Tikálban az első maja templompiramist, nemhogy földbe gyökerezett volna a lábam, hanem meg sem álltam, hogy a lehető legtöbbet megismerjem, fölfedezzem, megmásszam. Most negyedszer jutottam el Tikálba, már otthonosan mozgok a nehéz terepen. Az évek során, öt maja expedícióban több mint harminc maja várost látogattam meg, főként a turisztikailag távol eső, alig látogatott, kevéssé föltárt városokat. 2019-ben részt vettem a Guatemala és Mexikó határán lévő El Mirador és környékére vezetett expedícióban, s most, 2025 januárjában és februárban megismételtem. Carmelita település lakói szervezik, adnak túravezetőt, szakácsnőt és hajcsárt, aki a lovakkal-öszvérekkel kísér bennünket. Hat éve könnyű sétának tűnt a trópusi esőerdőben megbúvó városok (La Florida, La Morte, El Mirador, Nakbe) meglátogatása, most ugyanazon az úton tengernyi sár fogadott, alig lehetett járni. Éjjel érkeztem haza, a túranadrágomból több kilónyi maja sarat (agyagot) áztattam ki. Én voltam a legidősebb a csapatban, gratuláltak is nekem a belgák, angolok, amerikaiak és dánok, Come on, Hungarian! felkiáltással. A gyaloglással nem volt gond, ám a La Florida-i pihenőkor az amerikai fiú (Nick) egy teniszlabdával játszott, barátkozásból váratlan pillanatokban odadobta valakinek. Én többször kapásból megfogtam, megtapsoltak: Come on, Hungarian! De az egyik dobás magasra sikeredett, felugrottam, s visszatérve a földre a jobb vádlimban megszakadt valami, összecsuklottam. Jill, a belga lány ijedten nézett rám. Kellett nekem legénykedni. Masszíroztam a lábam, de már jött a felszólítás: Vamos, chicos!, menni kell, mert nagyon sok kilométer és több tonnányi sár vár ránk az első táborig… Nem részletezem, hogy hová kívántam magamat, a majákat; s hányszor imádkoztam, kérve az égi segítőket, hogy csak most az egyszer… Mondjuk a bot, amit a túravezetőtől kaptam, segített kicsit mentesíteni a jobb lábamat. Az első nap majdnem belehaltam, a második, legnehezebb napot végigszenvedtem, azután szűnni kezdett a fájdalom (bár a vádlim most is színes egy kicsit). A harmadik naptól, amikor már a fiatalok teniszlabdástul visszafordultak, és csak Antonio a túravezető (Antonio), a szakácsnő (Marija) és a hajcsár (Miguel) volt velünk, teljes nyugalomban bandukoltam és kerülgettem a mocsarat majaföldön (a nakbéi szakaszon, ahol elmondható, hogy a madár se jár). Egy helyen még hidat is kellett ácsolni. Éjszaka viszont a sátrunk mellett jaguár üvöltött (lépteinek nyomát mindvégig láttuk a sárban), kétszer majdnem kígyóra léptünk (marás után harminc perc marad az életből, út nincs, orvos 100 kilométerre), közel jöttek a szarvasok és az őzek, a barátságos koátik (ormányos medvék, én porszívozó medvének nevezném), csodás lepkék, nagy pókok, és persze daloltak a madarak, és pöffeszkedtek csodálatos turkey-madarak (a pulyka és a páva rokonai, nem tudok többet róluk), de végigjártuk a teljes utat, amit a fiatalok nem, az összes bejárható, jórészt még feltáratlan, de még így is monumentális maja várost. Még sokat fogok mesélni erről az eltűnt, de valamelyest rekonstruálható világról.
A kép Guatemala és Mexikó határán az El Miradornak elnevezett városban (az egykori majaföld egyik legnagyobb, nemrég fölfedezett városában) a világ legnagyobbjának számító La Danta templompiramis tetején készült. Akkor már sejtettem, hogy túlélem ezt a kicsit túlvállalt utat. Bár a saját útját senki nem kerülheti el, és senki nem is éli túl.
Itt hozzászólhat!
