Szeretem a színházat. A nehezet, a bonyolultat is. Édesanyám úgy szoktatott rá, hogy már kisiskolás koromban elvitt az Erkelbe, a János vitézre. Később, a középiskolában már bérletet váltottunk az osztályban a Nemzetibe, s amikor este a színház után hazaértem, otthon oda volt készítve a tea, a szendvics. Ilyen az én édesanyám.

Néha persze fanyalgok az előadáson. Budapesten kívül Kaposváron viszonylag sok előadást láttam és látok, szurkolok ennek a legendás színháznak. Láttam az 5606-ot (őrült lélek, vert hadak, 2007. márc. 17.) s bár én nem jelentettem volna föl (ez meglehetősen furcsa esztétikai tiltakozás), de nem tapsoltam. Színházi megoldásaiban remek volt, hangvételében és ideológiájában bántó. Mivel már a botrány kitörése után láttam, színháztörténeti pillanat volt, amikor a kommunistát meggyilkolni igyekvő, vérittas Tóth Ilona kezében megállt a kés… És úgy maradt. Persze a színháznak az is a feladata, hogy felrázzon. Én ezt elfogadom. De a különféle érzékenységekre figyelni kell. Azután láttam Törőcsik Mari játékát (Naphosszat a fákon, 2009. okt. 24. – a zseniális színésznőt nagyon lehet szeretni, de a darab aligha volt nagyszínházra szabva, s ha nem ő játszotta volna, talán ki is ürült volna a színház). Nehéz volt, de elgondolkodtató, díszleteiben érdekes. Láttam a Vesztegzár a Grand Hotelbant (2007. márc. 18.), na ez tetszett, bár mögöttem a Barátok közt egyik sztárja ült és hangosan horkolt. Láttam a Hajmeresztőt (2009. május 2.), igen átlagos darab, de a rendezői megoldások, a nézők bevonása a játékba (Hogyan fejezzük be a darabot?) ügyes volt. Persze inkább egy középiskolai drámapedagógia-órára emlékeztetett, de egy vidéki színháznak erre is kell figyelnie. Láttam a Szigligetet (2011. márc. 26.), ezt élveztem, remek darab, jó helyzet- és jellemkomikumokkal, elég eljátszani. S most, az ünnepek után láttam a IV. Henriket – Tim Caroll vendégrendezésében (2012. márc. 18.). Ez a friss emlék. Elgondolkodtató, hogy miért IV. Henrik? Elgondolkodtató, hogy az angol rendező mit tud Magyarországról – ha már itt rendez, nekünk, Shakespeare-t. A darab alapján: semmit. A díszlet eklektikus és érthetetlen: egy lepusztult ipari csarnokba oltott középkori ablakdísz és kis erdő, meg kiselejtezett autóülések. Szerepe semmi. A színészek darálják a szöveget: igaz a vasárnap délutáni előadáson félig üres a nézőtér (este nincs előadás). A szöveg szép lenne, de hát hol a rendező? A vívójeleneteknél annak drukkolok, hogy ne legyenek rosszabb vívók, mint én középiskolás koromban. Mert akkor kilóg a lóláb. A király koronáját nyilván egy gyorsétteremben kapták ajándékba. Ez még jó is lenne, de akkor kellene néhány Spar-szatyor is. Az öltözet ezzel szemben korhű. Egyedül a fényekkel játszanak kicsit, de nem áll össze. Amikor a cinikus Falstaff kiszól a nézőtérre és a becsületre apellál, tapsot kap.

Én továbbra is szurkolok a Csiky Gergely Színháznak, Kaposvárnak. Bár a színház rossz állapotban van, s ha felé közeledünk, az van kiírva: Omlásveszély. Most, ha bemegyek, akkor én vagyok a felelős a halálomért? Vagy Kaposvár majd díszsírhelyet ad?

Persze, nagyon nehéz úgy vonzó színházat csinálni, hogy az ember megnézi a programot, s gyakran látja: napokig nincs semmi. Ünnepnapokon, karácsonykor, húsvétkor szinte sosincs előadás. Ha van, akkor – mint most – vasárnap 15 órakor… A somogyi emberek nyilván hétköznap este és vasárnap délután szeretnek színházba járni.

Itt hozzászólhat!