A téma fontos: Zsófi terhes, az érettségi előtt áll, s mivel a versenysportra (asztalitenisz) összpontosít, örökbe adja leendő gyermekét; megszüli, nem is akarja látni, és a gyermek egy gyermekre nagyon váró, boldog páré lesz. Csakhogy van hat hét, ameddig a „kismama” meggondolhatja magát. Gondolhatjuk, hogy végülis a hat hét leteltének közeledtével megpillant egy valódi kismamát tipegő gyermekével, és felébrednek benne az anyai ösztönök. A filmben több dráma magva is benne van: alapvetően Zsófi drámája, de a tiltakozás és a versenyre készülés túlzott, nemcsak önsorsrontó, hanem nem kellően motivált, hiteltelen. Egy másik dráma Zsófi és a gyermeket nagyon akaró, de kicsit szétesett anya kapcsolata; egy harmadik lehetne Zsófi és az „apa”, de az annyira halovány, hogy föl sem kellett volna vetni (de fölvetik). Szerintem a negyedik, az igazi dráma az örökbefogató páré, akik imádják a gyereket, és reszketnek, hogy visszaveszik tőlük. Csakhogy ez is csak éppenhogy jelzésszerű. Vagyis meglehetősen széteső, dramaturgiailag nem egy irányba tartó, a változást nem kellően motiváló film. Ráadásul indokolatlan, hogy Zsófi magányos füldugós letargikus sétái miért váltanak át eszelős rohanásba. Szóval egy jó téma roppant esetleges filmrevitellel, lassú, „fejnehéz” bevezetéssel, kicsit érdekes tárgyalással és lezáratlan befejezéssel. Ami különösen zavart, hogy a főszereplő beszédéből alig értettem valamit. Ezért inkább találgattam, hogy mit mond. (R. Szakonyi Noémi Veronika, 2022.)
Itt hozzászólhat!
ápr
27
