Ottlik Géza Iskola a határon-ját nem tudtam elképzelni színpadon. Bár a Bárka hat éve színpadra tűzte, úgy éreztem, hogy inkább csak valami didaktikai célból, kötelező olvasmány, vagy mifene… Mint A Pál utcai fiúk… A regény meglehetősen lélektani, gondolatias, és statikus (négy év az alreáliskolában, ahol alig történik valami), az elbeszélés összetett, a nézőpontok keverednek – ebből színművet készíteni merész ötlet. De a minap a Bolyai Önképző Műhelyben Ottlik művéről volt vitanap (ehhez kapcsolódott Hugh Hudson Tűzszekerek című filmje, ott is iskola, ott is van futás…), s hallgatóink mondták, nézzük meg színházban is.

Jegyezzük meg a dramaturg nevét: Gyarmati Kata, mert azért az ő feladata a bonyolult mű követhető és élvezhető színpadra ültetése. No meg a rendező nevét is: Vidovszky György. Merthogy a rendezés a Bárka-stúdió tereit ötletesen használta a visszafogott díszletekkel (Bozóki Mara) és a bájos akvárium-ötlettel (az elmerengés, a szabadulás az akváriumban úszó aranyhalak nézegetésével és végül elengedésével valósul meg). A regénybeli történet követ valamiféle linearitást, a színházbéli nem. Két fő szálat emeltek ki: a katonai alreáliskolai életre szóló kapcsolatok-barátságok szövögetését és Merényiék elnyomó klánjának nyers durvaságait. Ha úgy tetszik: az értékes emberi kapcsolatok érlelődését és az azt lebontani igyekvő terrort. Az épülést és a leépülést. Az Ottlik-regény számos gondolatát is megidézték, de szerencsére nem didaktikusan, hanem utalásszerűen: a soha nem látott Trieszti-öböl mint a vágyakozás, a szabadság szimbóluma, vagy éppen a kőszegi (bibliai eredetű) felirat, a Nem azé, aki fut… összekacsintó idézgetése, amelynek mélységét aligha értheti meg az, aki nem olvasta a művet. (Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. ~ Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei.) Bevallom, nekem csak a regény második olvasásakor vált világosabbá, hogy voltaképpen Merényiék miért is buktak meg (hiszen a parancsrendszerből ez egyáltalán nem következett), s ennek magyarázatát a dramaturgizált változat is elrejti, de még csak nem is sejteti. Az erőszakos hatalmat mintha csak a véletlen buktatná meg.

Szóval: nagy meglepetés volt, hogy a regény gondolatainak nagy részét megtartva, azt cselekményessé lehetett formálni! S ebben nagyon nagy szerepe volt annak a 12 fiúnak, aki tökéletes pontossággal, fegyelemmel játssza a darabot. A bemutató 2006-ban volt, ha jól tudom, jórészt ugyanezekkel a fiúkkal. Azóta sokat növekedtek, ma már nem is alreáliskolásoknak, hanem igazi férfi-kiképzőtáborosoknak látszanak; de ez voltaképpen mindegy. Visszautalnak a gyermekkorba egyes párbeszédek, vágyak, mesék, Medve kisfiús könyörgése anyjához (hogy vigye haza). Tehetséges fiatal felnőttek egyébként jobban tudnak gyerekszerepet játszani, mint maguk a gyerekek (bár ez utóbbira is van példa). A feszültség mindvégig tapintható: minden mozzanatban, gesztusban – vajon kibontakozhatnak-e az egyéniségek, a „jók”? Engedi-e ezt a kettős hatalmi-elnyomó rendszer, a formális: amelyet Schulze tiszthelyettes úr/tisztelendő úr testesít meg, illetve az ő jóváhagyásukkal működtetett informális elnyomók: Merényiék klánja. (Hogy egybecseng a merániakkal…) A nyers durvaság jelenetei nyilván könnyen érthetők: a puszta, öncélú fizikai bosszú, a parancsmegtagadásból adódó közösségi fenyítésért járó megtorlás, a hazulról kapott étel erőszakos elvétele (emlékezzünk Nyilas Misire is), a tisztességes, férfias küzdelem helyett a másik aljas módon orvul elővett késsel fenyegetése. Ez a jelenet a regényben is csúcspont: Merényi (egyébként rendkívül hitelesen valósítja meg a könyörtelen, érzéketlen, kisstílű szerepet Juhász Lajos; azt hiszem, engem is ilyenféle fiúk rettegtettek Kőbányán) kést ránt Medvére, és térdre kényszeríti. Medve, aki mindig ellenáll, most letérdel. De Bébé és Medve gyengélkedőbeli jelenete is csúcspont: a két fiú felszabadult barátságkötése – finoman árnyalt, akár a regényben. A drasztikusságot a ma már megmosolyogtatónak tűnő durvaságok (nyazsgem, elefes, balfék) erősítik, szerencsére nem volt szükség igazi nyelvi durvaságra az egyébként torokszorító terror ábrázolásakor – illetve kedvesen hatnak a Bébéék intellektuális ellenállását mutató archaikus káromkodások. Érdekes: Bébét én ugyanolyannak képzeltem, mint amilyen alakítója, Horváth Zoltán: vékony, érzékeny, ábrándozó művészléleknek – Medvét viszont vastag, élhetetlen, talán kicsit tohonya embernek (ám alakítója, Dér Zsolt egy sokkal összetettebb és érzelmesebb figurát varázsolt elém). A színmű felnagyítja a fiúközösségek állandó jellemző karaktereit: a középen álló intellektusokat, a bikaerős, de butácskát, a véznát, akit mindig megaláznak, a visszahúzódó vallásost, a szürke figurákat, akik azért egy-egy életbevágóan fontos helyzetben főszerepet kapnak.

A fiúk szürke katonai ruhája és fehér trikója (Szuly Ágota) egy téren-időn túli elnyomó szervezetre emlékeztet, amely mindig volt, van és lesz. Hűen illeszkedik a regény és a színmű gondolatiságához. Elnyomás, terror, megaláztatás, behódolás nélkül nincs emberi közösség, a közösségben való életet, a túlélési technikákat szenvedve tanuljuk meg. Nincsenek rövidített utak. Ha vannak, irigylésre méltók.

Talán csak a regénynek az elbeszélésről, emlékezésről és felejtésről szóló filozófiai gondolatsora ábrázolhatatlan, bár történtek erre utalások – majd mind másként fogtok erre emlékezni.

Az előadásokon állítólag mindig sok a fiatal. Főleg középiskolások. Április 3-án is így volt. Valóban pisszenés nélkül nézték az előadást, s négyszer tapsolták vissza a 12 fiút és 2 felnőttet. Nekem a regény, de főleg a színmű jelenetei a katonaságomat idézték föl, sokszor szóról-szóra: „Katona, ne magyarázza meg!”, „A többiek majd megköszönik magának!”. A barátságszövődések – sokszor világfájdalmas stációi viszont – a középiskolás koromra emlékeztettek. A ma fiataljainak csak ez utóbbi van meg, a nyers katonavalóság aligha, legföljebb filmekből. Vagy a híradásokból, hogy mit művelnek olykor katonák egymással vagy a civil lakossággal. A kényszerítések, megaláztatások „nyelve” örök.  A fiúszereplők a két és fél órás őszinte, kemény kiképzéssel felérő játékukért megérdemlik, hogy névvel is megörökítsük őket: Bébé (Horváth Zoltán), Medve (Dér Zsolt), Czakó (Kulcsár Balázs), Szeredy (Vitányi-Juhász István), Halász (Koloszár András), Eynatten (Mesés Gáspár), Orbán (Blahó Gergely), Merényi (Juhász Lajos), Homola (Pomlényi Attila), Mufi (Bárdi Gergő), Burger (Márton Gábor), Tóth (Egri Bálint). A fiatalokkal fiataloknak és persze idősebbeknek értékes színházat játszás tökéletesen sikerült!

2012. május 9-én lesz Ottlik Géza születésének 100. évfordulója. Aznap este a Tetten ért szavak is Ottlikról szól. A nyelvében élő Ottlik Gézáról. (Bárka, 2012. ápr. 13.)

 

Itt hozzászólhat!

Megosztás