Lénárd Sándor (orvos, költő-író, tolmács, fordító) regényes életútja 1910-ben Magyarországon kezdődött, majd Ausztrián és Olaszországon át Brazíliába vezetett, ahol 1972-ben egy csöndes völgyben ért véget. A kiadók először elmeháborodottnak vélték, amikor előállt azzal, hogy a Milne Winnie the Pooh-t (Karinthy Frigyes fordítása nyomán magyarul: Micimackó) latinra fordítja (latinul: Winnie ille Pu). 1956-ban saját pénzén kevés példányban kiadta, és váratlanul világhíres lett… Élete egyszerre szól a fájdalmas hazaszeretetről (el kellett hagynia hazáját), a klasszikusokban megtalált nyugalomról, a műveltség és a magunkban való hit győzedelmességéről.
- Bájos stílusban meséli el Lénárd a latin Micimackó születését. Nagy műgonddal fordította latinra, elküldte egy kiadónak, ahonnan ez az ironikus válasz érkezett: „Sajnos a munka pontosan 1900 év késéssel érkezett meg hozzánk. Vélhetőleg a postai késés eklatáns esetéről van szó. Minő veszteség az olvasóközönség számára. Ilyen körülmények között meg fogja érteni, hogy már, csak a további időveszteséget is megakadályozandó, a kéziratot futárral küldjük vissza.” Barátja így beszélte le: „A gyerekek nem olvasnak latinul, a felnőttek viszont nem olvasnak gyerekkönyveket”. Azután teljesen érthetetlen okból előbb Angliában, majd Amerikában elkezdett gyorsuló iramban fogyni a könyv. Bestseller lett. A kiadók nem győzték az utánnyomást. Hogy lehet bestseller egy olyan könyv, amelyet az olvasók 95%-a nem ért? Lehet, hogy a népek közötti megértés nyelve lesz a latin? Lénárd a latin Micimackóban „a Nyugat anyanyelvén”, „a legtisztább cicerói nyelven” a „humanisták köztársaságának” újjászületését látja. Ezzel elengedi Micimackót, hogy építse tovább ezt a köztársaságot, s brazíliai magányában arra készül, hogy egy újabbat alkosson: ógörög Micimackót. Ez azonban már nem született meg…
- Lénárd tolmács-esszéjében felhívja a figyelmet arra: a tolmács nyelvén népek sorsa foroghat, Egy nyelvi anekdota szerint a második világháború is egy rossz tolmácsolásnak köszönhető. Henderson, Anglia németországi nagykövete azt akarta mondani Hitlernek, hogy szólítsa fel a lengyeleket, küldjenek egy teljhatalmú biztost: You should ask the Poles, mondta, a tolmács úgy fordította: Eure Exzellenz möge die Polen bitten (Excellenciád kérje meg a lengyeleket), ettől Hitler dührohamot kapott: Én, kérni? Soha! Én hadat üzenek!
- „A magyar szó a latinnal össze nem hasonlítható; sokkal inkább egy kémiai vegyülettel, amelyhez egy gyök valahol úgy kötődik, hogy ezáltal teljesen más anyag jön létre”.
- Felbukkan a gyakran idézett anekdota: Ha Amerikában a három nagy magyar tudós, Teller Ede, Szilárd Leó és Neumann János, ha egyedül maradnak, egy „titokzatos nyelvre váltanak át, és az az ember érzése, hogy marslakóknak kell lenniük”.
- „A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell! Lehetetlen indogermán módon gondolkozni és magyarul beszélni. A magyar nyelv mértana úgy üt el a többi nyelvétől, mint Bolyaié Eukleidészétől. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart – ez félelmetes – el lehet felejteni…
(Lénárd Sándor hagyatékából: Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában. Írások a nyelvekről. Szerkesztette: Siklós Péter – Terts István. Első kiadás, Typotex, Budapest, 2003, harmadik kiadás: 2010. 320 old. Lénárd hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumba került.)
Itt hozzászólhat!
