Hamvas Béla: „Minden művészet a nyelv egy neme. És mint a nyelv egy neme, a kölcsönös nosztalgia, az azonosulási ősszenvedély, minden közösség alapja, megnyilatkozása. Semmiféle művészet nem szólhat és nem is szól csak úgy a semmibe, személytelenül és iránytalanul. Minden mű feltételezi azt, akihez szól. […]. A művészi alkotás intenzív megszólító erő. (Forradalom a művészetben)
Valami az ellentétekről, a dualista, kizárólagos gondolkodásról: „ellentétek a valóságban nincsenek. Mi az, ami a valóságban van? Egyetlen szóval: különbség. […] Az ellentét képlete: a fogalom és az ellenfogalom. A kettő együtt: a dolog maga és tükörképe. – A különbség képlete: a világ hasonlóságainak és különbségeinek végtelensége. A minőségek és mennyiségek lépcsőzete különbözősége. (Scientia sacra)
Hamvas kereszténységről szóló gondolataival több helyütt is találkozunk. Közvetlenül és áttételesen is. A Scientia Sacra 1. része a (görög, indiai, kínai, egyiptomi stb.) hagyományról, míg 2. része a kereszténységről szóló értekezés. Legnagyobb részletességgel itt fejti ki erről a gondolatait Hamvas. A Scientia Sacra mellett persze több írásában is megfogalmazza és összefoglalja a kereszténységhez való viszonyát, a kereszténység és a tradíció kapcsolatát, illetve elgondolását arról, hogy a kereszténység „a hagyománynak az a fundamentuma, amely a létezés értelmét maradéktalanul kimondja (Hamvas Béla, Levél V. J. – hez = uő, Patmosz)
Karnevál: „A Karneval és a Tristram Shandy esetében azonban az intertextusok és utalások olyan szándékos, strukturált működtetéséről van szó, hogy felismerésük korántsem aleatorikus: egy valóban genetikus-motivikus összefüggésrendszerbe ágyazódva egyértelműen kimutatható a Hamvas által amúgy sem titkolt kapcsolat… Forrásainak számbavételekor a karneváli-szatirikus hagyomány Rabelaistól Gogolig és Dosztojevszkijig ívelő vonulata éppúgy fellelhető, mint ahogy belátható, Hamvas milyen sok szállal kötődik a modern regényhagyomány bizonyos tendenciáihoz. A nyelvi virtuozitás és a katakrézisek alkalmazásában Joyce „ördögnyelvének” hatása érezhető (naplójában Joyce-trükkökről mint követendő narratív mintáról ír), s regényvilágának többek között Huxley-éval való rokonsága is megmutatkozik”.
Szövegalkotó módszerei: zárójelezés, erjedés, interferencia, vesszőparipák, karneváli fecsegés nárcisztikus és hatáskeltő jelleggel.
A Karneval szövegvilágában – a teljesség igénye nélkül – a következő szókoncepciók figyelhetők meg: Hoppy Lőrinc nyelve hemzseg a sajátos szavaktól (burján, csernec, szamotor, béc, kajd, kencse, muzsaj; a nyürge, fikány, mámóc és gyanóc(a) jelzői értelemben használt megnevezésekkel Hoppy Lőrinc gyermekeit illeti. Szófordulatok: sajnadalom vagy tiltakozat és förmedelem. A Monopol nevű szereplő „közmondás-gyártása”: Ki későn jár, korán ébred; Mert a pénz az pénz, mint ahogy a jármai javasasszony mondta; Kikapón járva, balul bukik; Ezzel is úgy van, mint a kálnarosztokai pásztor a koplalással, ha kibírja; Ha van házad, leéghet, ha nincs, magad égsz; Kis Makárból lesz a nagy Makár; Ha nincs véka, nincs páka. Vermerán doktor orvosi nyelvhasználata: „Apex culuridis, mondta Vermerán doktor. Az első percben bula mummifica-nak néztem, de semmiképpen sem az. A blandolaria ebben az esetben differveszcens. A kórokozó az idegsavó szennylerakódásában képződő corpus priapeus. Sajnos menthetetlen.” Toporján Antal „közhely-apoteózisa”: vizitek, ahol az időjárásról, divatról, irodalmi és művészeti újdonságokról beszél az újságszólam hangján. Kesző Bertalan nyugalmazott elöljáró koldusszólamai: „Nagyságák, nagysáááágák!”; nehagyjanakel…neeehagyjanak el; „szegény rokkant nyomoréééék…, könyörüljön rajtam, néhány fillér.” Barnabás Maximus nyelvelmélete: az őskortudomány egyetemi magántanáraként a „pneumatológiai históriából panszofisztikus alapon parafilológiai prekollégiumot” tartott az ősvallásról A nagy Ri címmel. Szövegében a ri szótagot tartalmazó szavak követik egymást. A Bormester Virgilnek megjelenő angyal nyelve szanszkrit, héber, görög és latin kifejezésekkel keverve: pschychovexatura, supertentatív, subordinatív, axiomatikus epifiguráció, partialobjektiváció. Josiah Pen és Michael kakozófiája egyfajta tudománypamfletként hat: a kako szócskát hol prefixumként, hol suffixumként csatolják a főszóhoz, s az így létrehozott szóalakokból és variációkból kinyert terminológia alapján tudomány-, teológia- és filozófiatörténeti kritika bontakozik ki: kakotropizmus, synkakotikus, diakakotikus, metakakozis, hypnokakotisták, kakozófia, kakologikus, kakodiktikus, kakophag, kakofizita, kakolátria, kakodicea stb. A báró francia és angol kifejezésekkel kísért mondatai, az arisztokrata modor járulékai: „Ön tudja, darling. Én szegény vagyok. A poor man. Almost a beggar. Rendkívül szegény. Remélem, csak ideiglenesen, provisoirement.” A szakrális nyelv, a talog megjelenése: az ősnyelv, amelyből a kínai, a szanszkrit, a héber keletkezett, alulról fölfele haladó írással: tenéhon aszpaki, hubiklaa, avenraa stb. E szavakhoz még részletes szómagyarázat is tartozik a regényben.
„Hamvas Béla nyelvéről szólni – de nem az ő nyelvén – a kihűlt szavak exegézisével: ünneprontó vállalkozásnak tűnhet. […] Az eleve adott, ugyanakkor végső létkérdések megnyitása nem illeszkedik a diszciplináris gondolkodás hagyományos diszkurzív sémájába, s e megnyitást kiérlelő, a centrális belátásokhoz az érintettségről és hangoltságról nem-lemondó nyelv idegen szózatként fordíthatatlan marad a tárgyszerűség számára.” (Kurucz Anikó: Hang, szó, személy Hamvas Béla nyelvgondolkodásának filozófiai és poétikai aspektusai. L’Harmattan, Budapest, 2022.)
