A Liliomfira minden kor, minden rendező, sőt minden színész „ráírja” saját poénjait – a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves prózai színész osztályának vizsgaelőadásában ezt mintha külön szorgalmazta volna a rendező, Vidnyánszky Attila, mert a csujjogatástól az internetes mémeken át a szóviccekig sziporkáznak a poénok. Ez nem idegen az eredeti népszínműtől, melyben a szereplők könnyedén népies dalokra váltottak. Ezt utánozzák most a dalbetétek, „songok”, sokszor el is hangzik: Ezt csak dalban tudom elmondani. A sztori könnyen fogyasztható, nem is tudom, ha a történetet övező körítés (dalbetétek, kommentárok, kiszólások, az olyan technikai gagek, mint Schwartzék Mercedesének pittyegése) nem lenne, talán színdarab se lenne. Néha túlszalad a fantázia. A leánykérőbe érkező Schwartz Adolf „osztrákságát” a megszokott arisztokratikus raccsoláson túl Falco Rock Me Amedeus című berobbanó zenéjére végzett őrületes táncmozdulatokkal hitelesíti, de még ez sem elég, mert a végén ingét szétnyitva feltűnik Mozart tetoválása, sőt – féltem, hogy tényleg ez lesz – nadrágja zsebében mélyen kotorászva még Mozart Kugelek (értsd: golyók) is előkerülnek… A jelen korszakra történő továbbírás mellett olyan nyelvi hagyományt is megőrzött a rendező, mint az eredeti szövegben (és azóta gyakorlatilag sehol másutt nem szereplő) diátrista kifejezés. De hát ki is a deátrista? Elavult kifejezés, a latin teátrista népies, elhasonult alakja: a vándorszínészek, illetve általában a színházi emberek megnevezése a vándorszínészet hőskorából. (Nemzeti, 2026. szept. 26.) Folytatás a Nemzeti magazinban.
szept
30
