Örök mű. Olyan nekünk, mint az olaszoknak Dante Komédiája, a németeknek a Faust. Mindig, mindenhol és mindenhogy játszani, idézni kell. Most a Nemzetiben. Rengeteg fiatal. Alföldi rendezése, amelynek reklámot csináltak. A rendezésben nagy ötlet (állítólag a szegénységből fakad), hogy a színpadon ottmarad minden kor lenyomata. Az Úr megteremté a Földet, előbb kis pihékkel szórja tele, majd, a vétkezéskor föld hull a Földre, erre épül a piramis, azon játszódik az összes történelmi kor. Minden itt van alattunk, elfeledve, széttaposva, félredobva, olykor elővéve. Minden alkalommal meglep, hogy Madách mennyire időszerű, sorai mennyire benne élnek nyelvünkben, lelkünkben. Madáchot azonban közelebb kell hozni, hiszen a mához szól, ezt szolgálják a mai kor folyamatos beszüremkedései, az autó, az ásványvíz, a beszélő számítógép, vagy akár a rapesített istendicséret. Ha Spar-szatyor is lett volna, már-már Kovalik Balázs-utánérzésnek mondanám. A végső jelenetben a glóbusz ráborul az emberre, mintha elfedné, de az első emberpár fölötte mégis kibukkan. Talán van menekülés, mint tudjuk, a dráma nem tölt el sok reménységgel. (Nemzeti Színház)
Itt hozzászólhat!
máj
24
