„Mindenféle mérnök leszek” – Már Bolognában sem érvényes a bolognai rendszer?

Megjelent a Magyar Nemzet Magazin 2013. május 4-ei számában.  Mivel az írás nagy érdeklődést váltott ki, a Magazin szerkesztőinek engedélyével saját honlapomon is közzéteszem. Az írás előzménye: Csont nélkül: http://www.balazsgeza.hu/?p=2414

Tudnivaló volt: az 1990-es évek voluntarista felsőoktatás-politikája, az átgondolatlan, propagandisztikus, nyakló nélküli intézmény- és szakalapítás, a létszámbővítés káros, és egyszer eljön az igazság órája. Az eredmény: az 1990-es évekig nemzetközi szinten is jól működő magyar felsőoktatási rendszer eltömegesedett, színvonala csökkent.

Tény, hogy nyomás volt a felsőoktatásba való bejutásra, no meg a felzárkózásra az európai trendekhez (a lakosság 50 százalékának legyen diplomája!). Ám a végig nem gondolt oktatáspolitika az ország intellektuális teljesítményét és részben jövőjét ásta alá. Az igazság órája pedig itt van.

Kétséges, hogy mennyire volt értelme a 2000-ben – nyugati mintára – kierőszakolt intézményegyesítéseknek, a többkarú, nagy, városi universitasok létrehozásának. Integráció gyanánt boldogot-boldogtalant, minden főiskolát és egyetemet összehoztak. Az ELTE-t házasítani akarták előbb az orvosegyetemmel, majd a közgázzal, végül megkapta a gyógypedagógiát. A házasítás eredményeként a neves egyetemek nevüket is elvesztették, s létrejöttek a városi egyetemek: Debreceni, Szegedi, Pécsi. Így lett volna a nemzetközileg jegyzett ELTE helyett a marhabőgésre emlékeztető BE vagy BU (Budapesti Egyetem vagy Universitas), de tiltakoztak. Az ELTE név maradt. Borítsa homály, hogy a jászberényi tanítóképző főiskola száz kilométeres körben milyen racionális alapon „integrálódhatott” egy agrár- és kertészeti egyetemmel, valamint egy műszaki főiskolával. A válás kódolva volt.

Amikor már mindenki tudta, hogy a magyar felsőoktatás mennyiségi fejlesztését abba kellene hagyni (2005), gyorsan elindult egy intézményfejlesztési ppp-program. Kis és nagy intézményeknek óriási, 25-30 évi eladósodást jelentő beruházásokat ültettek a nyakába. Épültek is „tudásközpontok”, előadók, de különösen díszbejáratok és hatalmas terű aulák. Hogy a lassan kiüresedő intézményekben kergethessék egymást tanárok és hallgatók. Az egyik ilyen csillogó-villogó vidéki intézményt látva megkérdezték a büszke polgármestert és rektort, hogy mi lesz, ha elfogynak a hallgatók. A szocialista polgármester ezt válaszolta: „Imádkozunk”.

Halljuk, hogy egy-egy területen a párhuzamos képzéseket meg kell szüntetni. De vajon végiggondolták-e a döntéshozók, hogy Budapesten és közvetlen közelében kell-e három bölcsészkar – különösen akkor, amikor egy nemzetközi hírű már van. A három bölcsészkar elszívta Nyíregyháza, Eger, Szombathely, Szeged és Pécs hallgatóit, tovább erősítve ezzel az ország vízfej-jellegét. És miért kell bölcsészkar minden vidéki egyetemen? Ha ma valaki magyar szakot akar végezni, akkor elvégezheti úgy, hogy taníthatja ötven irodalmár és nyelvész, és úgy is, hogy kettő-három… S mindkét magyar szak ugyanúgy van akkreditálva, és ugyanolyan diplomát ad…

Átgondolatlanul vezették be az úgynevezett bolognai-rendszert is. Az indok az volt, hogy az Európai Unióban ez kötelező, de közben kiderült, hogy számos ország és intézménye kibújt alóla, sőt azt is hallani, hogy már Bolognában sincs bolognai rendszer. Nem úgy nálunk! Ellentmondás nem tűrően kellett bevezetni, csak néhány szakterület tudta megőrizni a régi típusú formát (például a tanító- és a jogászképzés). 2006-ban látható volt, hogy az új „egységes” tanárképzési rendszer zsákutca: voltaképpen másfél szakos, pedagógiából és pszichológiából túl-, szakterületükön viszont alulképzett tanárokat fog eredményezni. Átvitték. Most pedig vissza: legyen a fennmaradó bolognai rendszer mellett a korábbira hasonlító 5-6 éves pedagógusképzés. Valamennyinél jobb, no meg egyszerűbb volt a korábbi főiskolai és egyetemi tanárképzés.

Gyarapodtak a szakok, a képzések. És akkreditáltak (minőségileg jóváhagytak) szépen sorra mindent. Nyelvi szempontból is árulkodó szakok-szakirányok jöttek létre. Például: hittanár-nevelő tanár, inkluzív nevelés tanára, játék- és szabadidő-szervező tanár, pedagógiai értékelés és mérés tanára, ember és társadalom műveltségterületi tanár, család- és gyermekvédő tanár, tehetségfejlesztő tanár. Hol vannak az egyszerű matematika-, fizika-, földrajz-, magyar-, történelemtanárok? Egyre bonyolultabbak a tantárgyak, a műveltségterületek; újak, átkereszteltek, kiegészített nevűek, kötelezőek, választhatóak, választhatóan kötelezőek. A bonyolult megnevezések nem is férnek el a felsőoktatási tájékoztatók rubrikáiban, megjegyezni sem lehet, ezért rövidítik őket: csecsemő és kisgy BA, gazdálkodási menedzserassz, gyógy- és fűszernövényterm, biológus laboratóriumi oper, vizuális és környezetkult tanár, fejlesztő-diff szakpedagógia, kistérségi tanügyigazgatási szakértői feladatokra való felké, akadályozottak integrációs-inkluzív nevelését segítő pedag… Maguk a hallgatók is rövidítenek. Így született meg a tesi-reki (testnevelés-rekreáció) és a majdnem „beszélő” megnevezésként is szolgáló: kommédia (kommunikáció és média).

A felsőoktatási törvény a rendszerváltás demokratikus izgalmában született. Természetes volt, hogy a hallgatói jogokat a lehető legbővebbre szabták. Érdekes módon a hallgatói önkormányzatok választott tisztségviselői szociális ügyeket is kezelnek, állami pénzek felett döntenek, és tiszteletdíjat kapnak; valamint csaknem egyharmad arányban a legfontosabb egyetemi döntésekben is részt vesznek. A Sorbonne professzora csodálkozik: náluk nagy a demokrácia, de a hallgatók nem szavaznak tantervekről és professzori kinevezésekről. Egyetemi oktatóként furcsa volt azt tapasztalni, hogy a tanulmányi kötelezettségek kapcsán a leghosszabb huzavona az, hogy mennyire kötelező órákra járni.

Már 71 egyetem volt Magyarországon, mindenki mondta, hogy sok, s 2010. január 1-jével mégis létrejött a 72. Ezen az egyetemen mérnök-közgazdászokat is képeznek. A nagy múltú műszaki egyetemen villamosmérnök diplomát szerzett szakember megkérdezte az új egyetemre járó leendő mérnök-közgazdászt, hogy milyen mérnök lesz, mert hogy a régi egyetemen öt év alatt az ember előbb mérnök, pontosabban szakmérnök lesz, majd utána két év a közgazdász végzettség. A fiatalember azt mondta, hogy ő „mindenféle mérnök” lesz, mindent tanul. Ezek szerint az az új egyetem, az oda jelentkezők, az oda jelentkezők szülei, az akkreditációs testületek, a minisztérium, a magyar állam és a magyar adófizetők úgy vélik, hogy az új intézmény rövidített idő alatt mindenhez értő mérnök-közgazdászokat képez: tehát villamos-, építész-, építő-, gépész-, közlekedés- stb. mérnököt egy személyben, aki ráadásul közgazdász is!

A burjánzó képzéseknek ma leginkább fűnyíróval („halálfésűnek” is nevezik) igyekeznek gátat vetni. Vagyis mindenhonnan visszanyesni a keretszámokat s ezzel a támogatásokat. Mint tudjuk, az egyik ilyen 2012. decemberi radikális lépés vezetett a máig tartó diákmegmozdulásokhoz. Elterjedt az Európa-szerte kuriózumnak számító „önfenntartó felsőoktatás” jelszava. (Egy 1995-ös pénzügyminisztertől azt hallottuk: Burundiban nincs egyetem.) A keretszám-matematika érdekes. Bizonyos képzésekre már könnyebben és ingyen lehet nyugati (akár szomszédos) országokban bejutni. Hogy ennek milyen következménye lesz majd a leendő magyar értelmiségre? Még egy adalék. Az nyilvánvaló, hogy az úgynevezett nemzeti szakok (történelem, néprajz, régészet és persze mindenekelőtt a magyar!) fenntartásáért egyedül a magyar államé a felelősség. A jelenlegi tendenciák szerint a szomszédos országokban (részben magyarországi támogatással) lassan több magyar szakost képeznek, mint az itthon rendelkezésre álló kiváló feltételekkel! Mert azt lehet vitatni, hogy űr- vagy sarkkör-kutatásban kié az elsőség, de azt nem, hogy magyar szakban mi vagyunk a legjobbak a világon.

A felsőoktatás további terebélyesedését 2006-tól különféle adminisztratív intézkedésekkel igyekeztek visszafogni. Például azzal, hogy egy oktató ne akkreditálhasson több intézményben szakokat. Különösen megnőtt az ázsiója az akadémikusoknak, MTA-doktoroknak, egyetemi tanároknak, akik közül egyesek három-négy, de a városi legendák szerint olykor öt egyetemen is tanítottak (néha videokazettát küldve maguk helyett). Két helyen lehet tisztességgel tanítani, mert bizonyos szakterületeken alig akad nemzetközi vagy országos hírű professzor – négy-öt helyen aligha. 2006-tól egyetemi oktató már csak egy helyen vehető figyelembe. Viszont a szabály másokra nem vonatkozik. Tehát, akinek főállása egyetemi oktató, az csak egy intézményben számítható be. Aki viszont kutatóintézetben, az állami közigazgatásban, esetleg az országgyűlésben, netán külföldön dolgozik, az változatlanul lehet további jogviszonyban egyetemi ember. Ezzel az intézkedéssel a felsőoktatás felelősei kijelentették: egy „pusztán” egyetemi oktató nem ér annyit, mint bárki más, akinek máshol is van állása. Diszkriminációnak mondjuk az ilyet, de egyelőre senki nem szólalt fel ellene. Túl sok embernek jelent kellemes mellékállást az egyetem. A főállású egyetemi oktatók pedig húzzák az igát. Sokszor helyettük. Egy fizetésért. (Az akkreditációs vagy fokozatbiznisz ma a szomszédos országokban virágzik: magyarországi fokozatosok a szomszédok magyar felsőoktatási intézményeit erősítik, „nyilván” teljes értékű oktatóként dolgozva egyszerre az adott országban és Magyarországon.)

Takarékoskodni kell, a leépítések megindultak. Előbb a kisegítő személyzet ritkult meg (tényleg, miért is fontos egy tanszéki adminisztrátor, technikus, a professzor a saját hátán is képes cipelni, azután meg összeszerelni a projektort), majd a másod-, félállásúak, azután befagyasztották az előléptetéseket, később az állásokat, most pedig már (az ELTE esetében nemzetközi hírű) tanárokat is elküldenek. A nadrágszíjat természetesen lehet még húzni. Egyetemi oktatás elképzelhető úgy is, hogy egyetlen ember előad ötszáz hallgatónak, azután pedig tesztvizsga (javítás ráccsal: 500 fő maximum egy óra). Van tehát még bőven tartalék a rendszerben. Arról senki nem értekezik, hogy az egyetemek jórészt kutatóhelyek, a magyar tudomány fellegvárai, ahol a tudomány és a jövő születik, valamint arról sem, hogy a mai egyetemnek csomó nevelési (sőt gyógypedagógiai) funkciót is magára kell vállalnia. Egy ímél: „Tisztelt Tanár Úr! PÉ vagyok szabad bölcsész hallgató. Betegségem miatt nem tudok bejárni az egyetemi előadásokra, így tanulmányaimat itthonról végzem, és az eddigi vizsgáimat is sikerült itthonról lebonyolítani. Kezeimet csak részben tudom használni, írni sem hagyományos módon, sem számítógépen nem tudok, kicsit diszlexiás is vagyok. Az eddigiek során az írásbeli feladatokat és vizsgákat többnyire szóbeli számonkérés formájában teljesítettem. Szeretnék érdeklődni, hogy ilyen körülmények mellett, van-e lehetőségem elvégezni a kurzust. Üdvözlettel: PÉ.”

Egy másik ímélből: „Tanár úr, sajnos, nem tudok abban az időpontban órára járni, mert akkor van a másik órám is, meg erasmusos is vagyok, meg dolgozom; nem, szeptemberben és októberben nem tudtam bejönni az egyetemre, de a vizsgára felkészülök, isten bizony; (…) egyébként a lakást sem hagyhatom el egy pszichológiai probléma miatt; ha lehetne, inkább írásban vizsgáznék, én szóban nem szeretek; de jó, hogy válaszol az íméljeimre, más tanár nem mindig teszi meg; sajnos, mégsem tudtam bemenni, írjon már be egy elégtelent, hogy pótvizsgára jöhessek; tényleg, el tudná küldeni a tematikát, mert a Neptunban nem találom, és akkor ezt most mind olvassam el, avagy lenne szíves kijelölni egy olvasmányt, ez lenne az utolsó tanegységem, enélkül nem kapok diplomát.”

Egy példa a leépítések utáni állapotokra. Az ország nyugati egyetemén elküldtek mindenkit, akit lehetett. Az egyik eltávolított professzorhoz a következő tanév közepén, októberben tanulmányi versenyen odamegy egy fiatalember. „Elnézést, tanár úr, szeptember óta én tanítom az Ön tantárgyát. Középiskolai tanár vagyok, óradíjjal bíztak meg vele. Meg tudná mondani, hogy Ön mit tanított?”

Ezek után semmi meglepő nincs, ha furcsa dolgok zajlanak az egyetemi órán. A negyven éve oktató tanárnőt zavarja, hogy egy hallgató az órán eszik. Megkéri, hagyja abba az evést. A válasz: Nyugodjon már le!

Visszacsengenek egy gazdasági miniszter szavai az 1990-es évek elejéről: „Nehéz az ózdi kohászt átképezni miskolci éjszakás nővérré”. A mai helyzet: az elmúlt másfél évtizedben diplomát szerzők java része azzal szembesül, hogy a vágyott diplomája semmit sem ér. Sokan kényszerülnek megtapasztalni a rendszerváltás kori ózdi kohászok sorsát. Akkor az ország ipara veszett el. Most, az egyetemmel az ország szellemi jövője épül le. Megjósolhatatlan, hogy melyik a nagyobb tragédia.

Kapcsolódó írás:

Csont nélkül: http://www.balazsgeza.hu/?p=2414

Értéket termel: http://www.balazsgeza.hu/?p=3407

 

Itt hozzászólhat!