„Egy ország nemcsak adószámokból, hanem érzelmekből is van”

(Az írás 2009-ben született.)

Ha Budapesten járnak, és megállnak az Astoriánál, fél óra alatt elgondolkodtató tapasztalatokat szerezhetnek az országról. Az aszfalt sok helyen töredezett, az autóbuszok torlódnak, a szűk buszsávban kerékpárosok imbolyognak (mögöttük a 7-es busz araszol), a gyalogjárón is végigrobog olykor egy-egy kerékpáros, rendőr sehol, a járdákon folt-folt hátán, tökéletlen útbontások és helyreállítások nyomai nyilván az ókortól napjainkig… Ötpercenként fülsiketítő szirénázással húz el egy mentő, egy speciális mentő, egy nagyon speciális mentő, egy tűzoltóságnak keresztelt személykocsi, egy baleseti helyszínelő, és persze rendőrség és fekete kocsik sokszor, sok irányba. Állítom, hogy Budapesten van a legtöbb „speciális”, „különleges feladatot ellátó”, fontos gépjármű, amelyet szirénával szereltek fel. Az ország egyik részről a túlszervezettség látszatát kelti, másik részről a teljes elhanyagoltság állapotában van. Nem kell ehhez különleges elemző készség, egy külföldi ugyanezt a pontos látleletet adná.

Az Astoria felől tekintve a város olyan, mintha folyamatos háború lenne. És az is van. Most nem román, német vagy orosz csapatok kóstolgatják vagy éppen szállják meg Budapestet, nincs idegen megszállás és elnyomás, most magunkat szálltuk és nyomjuk el. Alaposan, egyre nagyobb hatásfokkal, önsorsrontóan.

A minap egy újfehértói fiatalember azt mondta nekem, családjának meggyőződése, Magyarországnak nincs jövője. Az ország el van adva, már csak idő kérdése, hogy mikor fog Szlovákia Romániával összeérni. Egy kőszegi fiatalember dühösen panaszolta, hogy barátnője családja szerint a magyar vesztes nép. Mindketten húszévesek, rokonságuk, különösen a fiatalok egy része már külföldön él, Franciaországban, Olaszországban, Ausztriában. Nekem fáj ezt hallani, mások „természetes” vándorlásnak tartják.

Magyarország bús „sorsának” a festegetése legalább fél évezredes. Úgy is nevezzük, „turáni átok”, a hely, ahol élünk, elátkozott volta. Vörösmarty versbe is foglalta:

„Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,

Boldog földet adok, víjjatok érte, ha kell.”

S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,

S véresen a diadalt végre kivítta magyar.

Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld

Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.

A turáni átok: a viszály, az egyet nem értés, a megegyezéshiány, amelyből a bénultság, a levertség, a jövőtlenség, esetleg a menekülés kényszere fakad.

Van okunk magunkat rosszul érezni a Kárpát-medencében. A törökökig és a Habsburgokig ne menjünk vissza. De ott van máris a „Trianon-trauma”, amelyet a társadalomtudósok szerint „nem dolgoztunk fel”. Nekem folyamatosan fáj. Fáj, mint a halottaim… Nem tudom, hogyan lehetne „feldolgozni…” Felejtsem el? És ott van az elmúlt századunkat, családjaink élő emlékezetét még frissen befolyásoló kilenc (három alkalommal egy éven belüli) (!) 20. századi rendszerváltás. Égő sebek. Itt van a legutóbbi, utolsó közös nagy örömünk: az 1989-es rendszerváltás, amelynek eufóriáját már az első évben igyekeztek a taxislázadással, taxis-ellenforradalommal tönkretenni. A taxisblokád eufémia: egy, a jogállami kereteket sokszor kerülgető, részben privilegizált, részben rabló („hiéna”), ám már akkor fontos kommunikációs és szerveződési lehetőséggel (cébé-rádió) bíró csoport a hozzájuk csapódó huligánokkal és anarchistákkal („mindegy, hogy mi, csak balhé legyen”) és a nem kevésbé más jelzőkkel illethető politikai támogatóikkal túszul ejtette és bénultságba kergette a lakosságot és az első, demokratikus kormányt. Alig több mint száz napot kaptak…

És azóta ez ismétlődik százszor és ezerszer. Aki még nem szokott le a híradókról, nem árt, ha fölkeresi ideggyógyászát.

Amikor tavaly megkérdezték tőlem, hogy szerintem miként kellene megünnepelni a rendszerváltást, szomorúan kérdeztem: ünnepelni? Ki fognak benneteket nevetni. (Mondjuk egy nagy kinevetés rátok is férne.)

Él és hat a turáni átok? Minden mindig rossz, vagy ha nem, akkor rosszra fordulhat, s ha nem is fordul afelé, majd elrontjuk magunk. Nehogy már felboruljon az ősi törvény. Siessünk, gyorsan váltsunk, eszméinket (ha vannak) cserélgessük, és gyorsan felejtsük el. Ha nincsenek, pótoljuk gyors, illékony (instant) élvezetekkel. Még csak véletlenül se legyünk következetesek, csak gyorsan és hamar, itt és most mindent, ide nekem az oroszlánt is.

Elhamvadóban az évezredek alatt hagyományozódó, a nagyszülőktől-szülőktől megtanult tudás, üres szólam a helytállás, a kitartás, a hosszabb távon való gondolkodás, az elvekhez, hitekhez való ragaszkodás. Jó, persze az egész világ ilyen, legalább is az a része, amelyről gyakran hallunk, ahová szüntelenül és reménytelenül évszázadok óta „csatlakozni” kívánunk. Csaknem másfél évtizedig „mentünk Európába”, mire odaértünk, az az Európa nem volt sehol. Itt is becsaptak bennünket! Pedig megvan nekünk a saját hagyományunk, saját értékrendünk, éppen a keveredettségből adódó sokrétűség és szellemi gazdagság, az ázsiai és egyben európai hagyományok. De mi többnyire boldogtalan vágyakozók, meg nem érkezettek, felhőnézők és ködevők vagyunk.

Nem más, hanem a mi feladatunk a ború évszázadai után: a boldog földön valahogyan, valamennyire boldogokká lenni. Mert ez a „föld” tényleg boldog: terápiának éppen elég elmenni a Balaton, a Duna, a Tisza partjára, sétálni, futni, kerékpározni, evezni egyet…, meglátogatni bájos falvainkat, erdőinket, örülni a nyári melegnek, élvezni az ősz és a tavasz hűvösét, s télen termálvízben áztatni elgémberedett testrészeinket. Jó, tudom, hogy „éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni…”, nekem is fáj az elesettek, a szegények látványa, de hát előbb talán mégiscsak a jót, az adottságokat és a lehetőségeket lássuk, és ne merüljünk el hungaropesszimizmusunk mocsarában… Az aluljáróban néha eszembe jut Kádár (másoknak elvtárs) mondata: „Az aluljárókban nem lehet a szocializmust építeni”. Nagyon kevés jó mondata volt.

Ha állok az Astoriánál, és a közképtől elvonatkoztatok, akkor azt látom, hogy európai, de lassan világrekordot dönt az adósságállomány, kritikus az egészségi helyzet, gyorsulóan süllyed a közoktatás s véle a közműveltség, kaotikus az államszervezet. Egy rosszul működő államot látok, amelyet egymagamban nem tudok megváltoztatni. Makrogazdasági méretekben egyenként tehetetlenek vagyunk. De nem igaz az, hogy mindenben! Miért nem vagyunk képesek bizonyos alapértékeket elfogadni, azokhoz ragaszkodni, és ezek jegyében kitartóan cselekedni. A forintot nem tudom megerősíteni, de az emberi kötelékeket igen.

Aki keres, talál, aki cselekedni akar, tud: és annak egészen biztosan helyreáll a lelki békéje. Mert a problémák elől a legjobb alkotásba, építésbe menekülni. Ha pedig sokak lelki békéje áll helyre, akkor azt már „nemzeti közszellemnek” is nevezhetjük, s a kis lépésekből egyszer összeáll majd egy nagy. Mindenkinek adva van a környezetében legalább egy négyzetméternyi hely, csak észre kell vennie. Egy kis tér, egy feladat, ahol még ma elkezdheti a jobbítást.

Ady Endre, a magyar sorsproblémák egyik legpontosabb megfogalmazója ugyancsak a turáni átokra vonatkozóan kérdezi:

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot,

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok?

(Magyar jakobinus dala)

Tudom, a (probléma)látást tanulni és tanítani kell, felnőttkorban is. Tudom, felnőtt egy generáció, amely sokszor csak a széthúzás, az önzés, az elégedetlenség és a becstelenség légkörében élt. Sokan az előbbre jutásért eltorzult szülőket láttak, mások, lassan milliónyian olyan szülőket, akik sohasem dolgoztak. Innen nem könnyű újra elindulni. Az újrakezdésnél, az akarásnál, a küzdésnél jobb (vagy legalábbis kényelmesebb) a várás, a kivárás, a „majd csak lesz valahogy”. Ősi túlélési-fennmaradási módszerek, tudások hamvadtak el. Újra kell kezdeni tanítani és tanulni. S ennek a tanulásnak a legfontosabb része: a sorsodért te vagy a felelős, nincs önfelmentés. Nincs jobbra-balra, keletre-nyugatra vagy felfelé-lefelé való mutogatás.

Az egyén persze kevés. Az egyén viszonylag könnyen meggyőzhető: néha elég egy kis odafigyelés, egy beszélgetés, egy jó példa. Egyénekben nem is lenne hiány. Összefogásban vagyunk a gyengék. Antropológiai sajátosságunk a másik szüntelen figyelése, az ahhoz való viszonyulás, leginkább utánzás, ebből fakad a tanulás, a feljebb jutás törekvése, de a sokféle frusztráció is: nevezetesen a „híresen magyarnak” mondott SI-faktor (sárga irigység-faktor) – a turáni átok 21. századi megfelelője. Pedig nem magyar sajátosság ez, hanem a „kívülről irányított ember”, a kevésbé öntudatos, önkritikus ember tulajdonsága, amely nálunk most nagyon elterjedt. Pedig a legnagyobb emberi bölcsesség, amelyre ezeréves bölcsességek tanítanak, s amelyre minden emberfiának rá kellene döbbennie: mindenki boldog lehet, ha magában keresi meg a boldogságot.

Tudom, önmagunkat megtalálni, magunkat hajunknál fogva kihúzni a vízből a legnehezebb. De azért már sokaknak sikerült. Ellenszélben is. Talán segítőkre van szükség. Humán segítőkkel már Dunát lehet rekeszteni. Soha nem volt annyi (kamu) művelődésszervező (andragógia, népművelő, közművelődési, kommunikációs szakember, szociális munkás stb.) szak a felsőoktatásban, s talán soha nem volt annyi magányos, vergődő ember, vagy ahogy Csányi Vilmos szokta mondani: „egyszemélyes közösség”. Ezt a dolgot is sikerült túlszervezni. Segítők hada fog körül egy magányos nyomorultat, aki ettől még nyomorultabbul érzi magát.

Hetente megtalál egy-egy értelmiségi kör felhívása, körlevele: tegyünk már valamit. Indítsunk mozgalmat, adjunk ki felhívást, szervezzünk pártot.

Az ország bármely szegletében, működési egységében megfigyelhetjük, hogy az együttműködéssel van baj. A kisebb-nagyobb szervezeti egységek kvázi közösségek, elsősorban a túlélésre, a minél kisebb erőkifejtésre „játszanak”, s az egyéni érdekek folyamatosan feldúlják ezeket a mini hálózatokat. Nyilvánvaló, hogy országot építeni nem lehet a szó szoros értelmében „együtt”, ahol a népdalt és a népmesét sem „együtt” találja ki a nép: azokat bizony egy-egy ember találja ki, s a környezete, ha tetszik neki, ismételgeti, átveszi, és továbbadja. Országot egyéniségek építhetnek, de csak olyan egyéniségek, akik a kis- és tágabb közösségükkel együtt tudnak dolgozni, azzal jóban tudnak lenni. A tudás, az akarat nem elég, karizma is kell, no meg tisztesség, együttérzés, érzelem.

Egy ország legalább annyira épül érzelmekből, lélekből, mint költségvetési számokból. Ezt nem értik sokan a „lélek mérnökei” közül. Ezt nem értették azok, akik a megzavart nemzettudat egyes vadhajtásait, voltaképpen a tisztázás felé tett lépéseket rögtön lábszagú nacionalizmusnak bélyegezték, sőt „fentebbről” gúnyolódtak is rajta. Olyan könnyű intellektuális fölénnyel elintézni az emberek érzelmeit. Ezt nem értették, akik előbb eszméket dobtak a szemétdombra, majd kizökkentették az oktatást, bólogató Jánosokká tették az értelmiséget, s végül nagyon olcsó, majdnem orwelli demagógiával kezdték irányítani a megfélemlítetteket, illetve a soha-fel-nem-növőket.

Nem állítom, hogy teljes tudatossággal tették, s nagyon nagy különbséget látok egyes politikusok, konjunktúralovagok, perc-emberkék, pártok, irányzatok között – de ebben a cikkben nem indulatokat akarok kelteni, nem felelősöket megnevezni, nem tovább megosztani, hanem felrázni, ébreszteni egyént, közösséget, társadalmat.

Ha már benne vagyunk a gödörben, ki kell mászni belőle. Ha bakot tartunk egymásnak, ha egymás vállára állunk, valaki csak kijut, és segít a lennmaradóknak. Ha egymást tapossuk, nem jutunk ki.

Hankiss Elemér már az 1970-es években megfigyelte a társadalmunkat tönkretevő közösséghiányt, s gyújtó erejű, kiáltványszerű tanulmányában hívta föl a figyelmet a közösségek személyiség- és társadalomfejlesztő erejére. Azóta is lankadatlanul munkálkodik, s bár társaival együtt mintha szélmalomharcot folytatna, következetes, cselekvő, példaértékű  értelmiségi attitűdjét nem vitathatja senki.

Magyarország, a magyar emberek talán legnagyobb esélye a kisközösségek, a mini hálózatok helyreállítása. Nagyon egyszerű dolgokra gondolok. Az egy házban, egy emeleten, egy utcában lakókra, a munkahelyi kiscsoportokra, a szabadidejüket közösen eltöltőkre, tevékenységi körökre, klubokra, mozgalmakra, és esetleg ezek későbbi szervezett formájára, az egyesületekre, mozgalmakra… Közös bölcsességgel kell kiokoskodnunk, hogy ha jól működik a család, akkor miért nem működik jól a kisközösség. Avagy ha jól működnek a kisközösségek, akkor miért nem lesz a sok apró jóból „egy nagy közös akarat”

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erős akarat?

Talán mert a közös szimbólumok foszladoznak. Nincs jobb, nincs megfelelőbb, mint az alapvető értékekben való megállapodás és megnyugvás, a nagyon sok szép példát mutató nem kirekesztő nemzet és haza koncepciója, az ugyancsak sok példát felmutató megértés és türelem, de a nagy, alapvető kérdésekben az összefogás – mind-mind  a turáni átok ellenszerei. Rosszabb helyzetből is kijöttünk, ebből is ki fogunk jönni. Csak közben fogynak az évek, évtizedek, s felhőnézésre és ködevésre megy el az életünk.

Az élet éppen elég hosszú, szoktam mondani, de egy barátom hozzátette: a szélességét azonban mi tapossuk ki.

Itt hozzászólhat!

Megosztás

Tags: