Aki ma bejut egy felsőoktatási intézménybe…
(Megjelent a Nagyítás című folyóiratban is.)
Az egyik nagyhírű vidéki gimnáziumban (emelt szinten) jelesen érettségiző, felsőfokú angol nyelvvizsgával rendelkező diák 360 pontjával nem került be az államilag pénzelt (finanszírozott) magyar felsőoktatásba. Mellesleg Kazinczy-érmes és a középiskolai szónokverseny győztese. Erre a teljesítményre nem kapott pontot. Ha kiemelkedő sportoló, hátrányos helyzetű vagy fogyatékos lenne, plusz pontot kapott volna, s akkor bekerült volna. Itt valami nincs rendben. Szakterülettől idegen, még oly tiszteletreméltó teljesítményt, szociális, egészségügyi állapotot szakmai teljesítménnyel szembeállítani nem lehet.
Becsapva
Az elmúlt húsz év oktatáspolitikája gyökeresen megváltoztatta a felsőoktatást. Az eredmény: a mai magyar felsőoktatás becsapja a szülőket, a hallgatókat, de a magát államot is. Mindenki félre van vezetve.
Persze csak enyhe elmezavarral állíthatjuk, hogy magyar felsőoktatás a rendszerváltás előtt hibátlan és minden részletében színvonalas lett volna. De a küzdelmes bejutás, a keveseknek megadatott felsőoktatási tanulmányok egészen más környezetet teremtettek. Voltak követelmények, tanulni kellett, egyes szakokat nehéz volt elvégezni, de azért olyan mondás is járta: „akit egyszer fölvettek a bölcsészkarra, az Isten sem menti meg a diplomától”.
A tömegessé váltó felsőoktatás (ma az 1990 előttinek kb. háromszorosa, a korosztály csaknem 50%-a bejuthat a felsőoktatásba), a létszám alapján történő pénzelés (finanszírozás) szinte a teljes felsőoktatásra kiterjesztette a bölcsész mondást: aki ma bejut egy felsőoktatási intézménybe, senki sem menti meg a diplomától. Sőt: ma a (szülei) pénzéért bárki diplomát kaphat. A nyelvvizsga-követelmény kicsit rontja a képet: országos átlagban a diplomák kb. 30%-a ragad benn a nyelvvizsga hiányában. Új jelenség az egyetemista-lét meghosszabbítása és a diplomahalmozás. Egyre több az „örök egyetemista”, a „túlfutó”, az ország egyetemeit végigbarangoló diák.
A rendszerváltás utáni időszakban sokan gondoltuk, hogy a kapuk megnyitása az esélyegyenlőséget, társadalmi mobilitást szolgálja, s általában nagyon jót tesz majd a népesség nagyobb százalékának a magasabb szintű oktatás; a munkanélküliséget is jóságos irányban kezeli, mert sokkal jobb a tudás környezetében „parkolni”, mint rossz kilátású munkanélküliként vegetálni. Csakhogy a tágra nyílt felsőoktatás láthatóan nem növelte a mobilitást, sok esetben illúziót keltett és csalódást okozott. A régi és az új felsőoktatással szemben azért sem lehet egyértelműen pozitív-negatív kategóriában gondolkodni, mert a felsőoktatás átalakulása együtt mozgott a közoktatás változásával, valamint a rendszerváltás után mások lettek a gazdasági-társadalmi elvárások, vagyis másként értékeljük ma az érettségit is, a diplomát is.
Más környezetben, más hallgatókkal, más minőséget produkál ma a felsőoktatás. Szinte minden városban van egy vagy több egyetem (főiskola). A megkülönböztetés ma már idejétmúlt, voltaképpen minden felsőoktatási intézményben vannak BA- és MA-szakok (alap- és mesterképzés). A képzési területek (szakok) sok helyen a végletekig osztódtak, számos (jól csengő, népszerű) kamuszak alakult, a képzésre egyszerre jellemző a tömegesedés (sok száz fős előadások, olykor adminisztrátorok által javított vizsgatesztek) és a szétaprózottság (ma Magyarországon 15 helyen van magyar BA szak, megszámlálhatatlan andragógia, kommunikáció, turizmus, gazdasági menedzser-szak). A hallgatókért való verseny, a tömegképzés nem szolgálja a tehetségek kiválasztását és a minőséget.
Megterhelt egyetemek
Az egyetemekre számos az oktatástól idegen, illetve profi szervezést igénylő feladatot ruháztak: az állami finanszírozottakkal és a költségtérítésesekkel való bűvészkedés, „lakhatás” (kollégiumi elhelyezés, bérlés, építés), szociális juttatások, minőségbiztosítás, esélyegyenlőség, karrierépítés (elhelyezkedés), hallgatókövetés („alumnusvadászat”), kiegészítő források keresése (pályázatgyárak, szakképzési hozzájárulás vadászása, vállalkozások, teremkiadás), felújítások, ppp-beruházások (public private partnership), felsőfokú szakképzés, okj-s képzés, tehetséggondozás, omhv (oktató munka hallgatói véleményezése), hallgatótoborzó akciók, nyílt napok, reklámok-hirdetések szervezése. Mindezekkel jól-rosszul megbirkóznak az egyetemek: általában ügyesebben a kisebb, az újonnan alakult és éppen ezért kreatívabb intézmények, és nehézkesen, mamut-módra a mindvégig „szocialista nagyüzemként” működő, jórészt politikai kijárásra utazó nagy (tudomány)egyetemek. Szép példája ennek az, hogy míg egy kis főiskoláknak sikerült uniós pályázatokból épületeket emelnie, a nagy egyetemek ölbe tett kézzel várták az állami mannát. Majd kaptak is egy csomó ppp-beruházást, 25–30 évre eladósítva magukat, s az őket fenntartó államot. Nemrég egy óriásivá duzzadt vidéki főiskolán jártam. Csodálatos, csupa üveg épületben okítják több ezres létszámban a leendő médiamunkásokat. A színházteremre hasonlító előadóban kényelmes fotelokban terpeszkednek a hallgatók. Az épület közepén üveggel körülvett, légkondicionált kosárlabdapálya… Természetesen ppp-ből, 25 évre eladósodva. Ámultan kérdeztem: És mi lesz, ha nem lesz hallgató? A város vezetője (szocialista politikus) így válaszolt: „Imádkozunk”. Amikor elment, odasúgta valaki: „Mindenki tudja, hogy ha megszűnik a főiskola, wellness-központ lesz belőle, már eleve úgy tervezték”. Ez a főiskola egy korábbi egyetemről vált le, de azóta tovább osztódott, tőle 30 kilométerre egy kis városban új, önálló főiskolát alapított egyik intézete (ahogy látom, államilag pénzelt képzésekkel)…
Nemcsak az egyetemekre, hanem az oktatókra is számos oktatástól idegen feladat hárul. Kezdjük az óraszámmal: amely az eltelt két évtizedben intézménytől és beosztástól függően 50–100%-kal emelkedett. Nekünk még heti 4-5 órát tanító professzorok mormolták az igét, egy mai professzor alapmunkaideje: 10 óra. Tudom, hogy most sokan „rendkívül sajnálnak”. Részben igazuk van. A hallgatói minőségromlással az oktatói minőségromlás is együtt járt. Hirtelen kellett sok oktató, egyes „egyetemeken” friss PhD-sok, harmincévesen, egyetlen publikáció, nemzetközi elismerés stb. nélkül válhattak vezető oktatóvá (egyetemi docenssé). Egy komolyabb teljesítményt fel nem mutató egyetemi oktató heti 10–14 órája okkal bőszítheti föl az adófizető állampolgárt (csak az adófizetőt, nem a külföldön vásárolt és SK- vagy Coock Island-i rendszámmal közlekedőt, őt nem, neki közpénzes ügyekbe nem lehet beleszólása).
Tudni kell, hogy sokféle egyetem van. Van olyan, amely meghosszabbított középiskolának tekinthető, mások pedig a magyar tudomány és kultúra évtizedes-évszázados fellegvárai. Ez utóbbiakat két kezünkön fel tudjuk sorolni, voltaképpen a rendszerváltás előtti neves egyetemek. Nehéz ugyanazon mérce alapján mérni a nemzetközi hírű, részben Amerikában is dolgozó fizikus-, építész-, gépész-, informatikus- stb. professzort, munkatársait, iskoláját, valamint egy kevéssé ismert nevű egyetemen (főiskolán) oktató, munkáját mégoly tisztességgel végző tanárembert (esetleg ugyanúgy professzort). A pénzelés (finanszírozás) ugyanúgy méri őket… Az adatgyűjtés, a papírgyártás sokszorosa a korábbinak. Amikor sokadszor fel kellett mérnünk, hogy hány órát dolgozik egy egyetemi oktató, Havas kolléga a kari tanácsi ülésen kifakadt: „Én kérem egész életemben erre az órára készültem”.
A felsőoktatás ára
A cégek részben „beárazzák” a felsőoktatást: már hirdetés is jelent meg úgy, hogy jogászt vagy informatikust honnan nem kérnek. (Csúf diszkrimináció!) De úgy is, hogy egyáltalán nem kíváncsiak a diplomára, csak arra, hogy mit tud az illető. Öt fő képességet szoktak emlegetni: biztos alapműveltség, jó kommunikáció, informatikai ismeretek, idegennyelvtudás, kreativitás.
A két (három) szintű felsőoktatás erőltetett bevezetése, ha lehet, még nagyobb zűrzavart okozott. Jól hangzó szlogen volt, hogy a BA szintnek egyszerre kell befejezett, használható tudást adnia, és felkészítenie a magas szintű MA tanulmányokra. Amikor ezt kimondták, leírták, tudtuk, hogy az egész kamu, mert ezt nem lehet egyszerre elérni. A felgyorsított, végig nem gondolt bevezetés pedig kicsit sem szólt a minőségről (pl. a szakterületi egyeztetéseken ilyen viták voltak: ne tanítsunk a BA-n nyelvtörténetet, pszicholingvisztikát stb., mert az egyik vidéki egyetemen nincs rá szakember, ergo ne tanítsuk sehol). A Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) olykor teljesen érthetetlen szempontok szerint fogadta el vagy utasította el a szakokat…
A tanárképzésben a pedagógia(tudomány) által régóta szajkózott egységes tanárképzés pedig totális csőd. Persze nem lett teljesen egységes, mert az óvó- és tanítóképzés kimentette magát, s a kétszintű bolognai rendszer sem egységes a magyar felsőoktatásban, mert többek között a jogászok kikérték maguknak, és nemet mondtak… Ott maradt az ötéves képzés. Mások is mondtak nemet, de a vége mégis igen lett, és hamarosan havi 2 millióra emelkedtek a rektori fizetések.
A tanárképzés totális csődje röviden a következő: ha valaki tanár akar lenni, akkor már az alapképzésben tanárképes BA-ra kell jelentkeznie, s legkésőbb az első év végén egy másik tanárképes minor szakot kell választania. Ha ez nem teljesül, egyenes úton már nem lehet tanár… Ezután a két tanárképes alapszak birtokában tanári mesterképzésre kell jelentkeznie. A minor szakján azonban csak minimális (50 tanegységnyi, kb. 15-20 szaktárgynyi tudása van). A kétéves tanárképzésben ezt már nem tudja behozni, ráadásul annak 30%-a pedagógia és pszichológia. Így valójában nem két-, hanem „másfél”-szakos tanár lesz. Ilyen rossz ötletet még sohasem találtak ki a magyar felsőoktatásban. S hogy ne legyen a dolog ennyire egyszerű: van tehát BA-ra épülő 4 féléves, de van más alapképzésekre épülő 2 és 3 féléves tanárképzés is. Mi volt a cél? Egységes tanárképzés…
Az eredmény: a tanárképzés szakterületekről való leválasztása, szétverése, elbizonytalanítása, zsákutcás képzések létrejötte. Csoda, ha ezek után alig akar vagy tud valaki tanárnak menni? A hírek szerint 2010-ben egyetlen fizikatanár sem végzett az országban… Pedig korábban azt hallottuk, ha valaki senkihez sem ért, menjen tanárnak… Hab a tortán: ebben a tanárképzési rendszerben gyakorlatilag nem lesznek tanárképzésben végzett egyetemi oktatók, vagyis az egyetemeken pedagógiai végzettség nélkül fognak tanítani – tanárokat… (Persze ez már ma is jórészt így van.)
Az új felsőoktatási rendszerben a leghatározottabb kiigazítást valószínűleg a tanárképzésben kell tenni, bár egy elrontott rendszert helyreállítani nagyon nehéz. Talán a legegyszerűbb megoldás az volna, ha az országban kijelölnének 4-5 tanárképzési központot (az egykori tanárképző főiskolák erre alkalmasak voltak), ahol koncentráltan, a legjelesebb (akár vendégként meghívott) tudósokkal és tanárokkal a többi egyetem/főiskola alapképzéseire ráépülve különválasztva az intenzív szakmai és pedagógiai-pszichológiai oktatást és gyakorlatot, 2-3 év alatt képeznének tanárokat. Mindenki tudja, a tanárképzés a jövő oktatásának záloga. És éppen ezt sikerült a legjobban elrontani.
Hallgatói kényelem
Tovább torzítja a felsőoktatást a hallgatói jogok kérdése. A világ egyetemeit bejárt egyetemi oktatók tudják, hogy a magyar rendszerhez hasonló hallgatói jogi kényelem a világon sehol sincsen. A Sorbonne-on a hallgatók nem szólhatnak bele a professzori kinevezésbe. Nálunk igen. Ennyivel vagyunk mi jobbak a Sorbonne-nál, vonhatjuk le a téves következtetést. A hallgatói jogok szabadjára engedése a Felsőoktatási törvényben az Antall-kormány forradalmi hevületében történt, s azóta csak bővült. Csak néhány kedvezmény, amelyet a hallgatók harcoltak ki (az idézetek egyik legnagyobb egyetemünk hallgatói tájékoztatójából vannak):
a) „egy tanegységet max. kétszer lehet elhagyni”, „a képzési idő első felében bármennyi tanegység elhagyható”, „a dékán szakonként egyszer… engedélyezheti egy tanegység negyedszeri felvételét”. Ezeknek a hallatlan, és a minőséget romboló hallgatói engedményeknek súlyos, államilag fölöslegesen pénzelt óratöbblet az ára. (Érdekes módon, éppen ezért főleg az államilag finanszírozott intézményekre jellemző.) Az egyetem és a tanár a hallgatói létszám alapján „rendelkezésre áll”: azután kiderül, hogy a hallgatók harmada-fele meg sem jelenik, illetve nem végez. A ráfordítás harmada-fele kárba veszett, az állam persze fizet… Mindenféle minőségnek ellentmond a tanulmányok végletekig való elhúzása: b) „egyszerre 2 félév hagyható ki – ha bejelented azt -, majd ha nem áll fent rendkívüli indok – baleset, súlyos betegség, terhesség -, legalább egy félévre újra be kell iratkozni, de utána ismét lehet 2 félévet halasztani”. Ha kiszámolják, így a hároméves, hat féléves tanulmányi időszak széttolható hat tanuló (aktív) és 12 nem tanuló (passzív) félévre, összesen 18 félévre, ami 9 év… c) Tanács, segítség a felsőoktatásba érkezőknek, hogy tudják, miről is van szó: „az előadásokon a megjelenés legtöbbször nem kötelező”. Ezeket a „szabályokat” nem a törvény és nem a kormányok erőltetik az egyetemekre. A hallgatói önkormányzati túljogokból erednek, ugyanis nincs az a kari, egyetemi tanács, dékán, rektor, aki vitába akarna szállni az életükben sorsdöntő 30%-nyi hallgatói szavazattal.
A hallgatói önkormányzatok szétterjeszkedtek a karokon és egyetemeken: irodák, bizottságok (vannak elnökök, alelnökök, láss csodát: „belügyi” bizottság), elképzelhetetlen mennyiségű jogi szabályozás (ma már nem pusztán szabályzatok vannak, hanem „kötetekbe foglalt követelményrendszerek”), alapítványok, vállalkozások, egyetemtől bérelt szórakozóhelyek (a hallgatók kulturált szabadidő-eltöltésére), és persze a legtöbb helyen elidegenedtek a hallgatói közösségektől, amit jól mutat, hogy az önkormányzati választásokat a hallgatók nagyobbik része bojkottálja. Helyes lenne, ha a hallgatói önkormányzatok elsősorban a hallgatók tanulmányi ösztönzésével, hasznos szabadidős-közösségi (diáktudomány, könyvtár, sport) tevékenységével, és természetesen az oktatás és az oktatói munka segítésével, véleményezésével foglalkoznának; nem akarnának beleszólni az egyetemek és a tudományok hosszú távú elképzeléseibe, és minden hivatali teendőtől (rendszeres és rendkívüli szociális juttatás, lakhatási segély, jegyzettámogatás) megszabadulnának. Ezek ugyanis teljesen profi és folyamatos ügyintézést igényelnek, egy-két évre választott funkcionáriusok irányításával komolyan nem vehetők. (A szociális helyzet egyetemi kompenzálására egyébként sem a hallgatói önkormányzat, sem az oktatási intézmény nem alkalmas, ezt a helyi önkormányzatoknak kellene végezni, amelyek „belelátnak” a család életébe, esetleg évek óta ismerik, követik a család életét. (Ismerős az anekdota a szociális segélyt kapó, egyetemre luxusautóval járó hallgatóról, míg jövedelemigazolása alapján egyetlen pedagógusgyerek se kaphat támogatást.)
Az esélyegyenlőség, a segítés, a pozitív diszkrimináció tragikomikus iskolapéldája velem történt meg. Az egyik félév végén ímélt kaptam egy hallgatótól, hogy nem tudott bejárni, ezért kéri, hogy írásban teljesíthesse a tanegységet, más tanárokkal már meg is egyezett. Megírtam neki, hogy ez nem lehetséges. De ő súlyos beteg, nem hagyhatja el a lakást. Írom neki, hogy erre találták ki a halasztást. Itt megszakad a levelezés, egy hónappal később a folyosón megállít az igazgatóm, és azt mondja: Feljött a hök-ből (hallgatói önkormányzat) az esélyegyenlőségi felelős, én nem akartam vitát, beírtam ennek a hallgatónak egy közepest, járulj te is hozzá. Nem hagyott békén a dolog, a tanszéken mindenkit megkérdeztem, mit tudnak erről a hallgatóról. Kiderült, hogy mindenki vállalta a „távoktatást”, ímélben értekezett vele, és jegyet is adott. Csak én nem. Egészen furcsa, baljós sejtelem szállt meg: lehet, hogy a hallgató nem is létezik? Ugye, ismerjük Gogolt… Lehet, hogy tréfát űznek az egyetemmel? E megszánó, segítő gyakorlat szerint elképzelhető ugyanis, hogy valaki úgy jusson el az államvizsgáig, hogy az oktatási intézményben senki sem látta… És ehhez mi asszisztálunk? Igaz, van egyszerűbb megoldás is a „holt lelkek” számára: az Ecserin párszázezer forintért vásárolható bármilyen diploma… Egyszerűbbet rögtön adnak, a bonyolultabbra egy órát várni kell.
A többség nem…
A magyar felsőoktatás természetesen nem rosszabb, mint általában a magyar közigazgatás, mint a többi nagy „elosztó rendszer”. Állami része szocialista nagyüzem a maga mackósságával, kicsit kontraproduktív, kicsit kontraszelektált, toldozott-foldozott. Magán része ügyeskedik, lobbizik az államilag finanszírozott helyekért, és ügyesen lavírozik a felsőoktatási piacon, végső soron pénzért ad árut (diplomát).
Persze az egészben van sok szeretnivaló. Például az, hogy egyes intézményeket még mindig a véleménynyilvánítás szabadsága, sokfélesége és a kulturált vita légköre jellemez (bár a kari tanácsokban – ameddig én ellátok – már vannak jelei a sokatmondó hallgatásnak). Mégis, alapvetően szerethető a fiatalos légkör, a jövőért való munkálkodás, bizonyos esetekben az ingerszegény, esetleg magányos hallgatókat megragadó szemináriumok, előadások légköre, a kultúraátadás és –átvétel folyamatában megjelenő öröm. Minden nehézség ellenére sok hallgatót be tudunk avatni a kreatív szellemi munka élvezetébe, életmód- és jövőformáló erejébe, visszük őket tanácskozásokra, segítjük szárnypróbálgatásaikat, és eközben mi is sokat tanulunk a mai magyar valóságból. Sok egykori jó hallgatónk bukkan föl felelősségteljes helyeken, s viszi tovább a magyar értelmiség legjobb hagyományait…
A többség persze nem…
Itt hozzászólhat!
