Mi történt az iskolával? kérdezi háborogva akadémikus ismerősöm. Én még osztatlan tanyasi iskolába jártam, ott mindenki megtanulta a betűvetést és az olvasást. Mindenki hátrányos helyzetű volt, nem volt rendes ruhánk, cipőnk, sokszor éheztünk és fáztunk, könyvre, füzetre nem tellett, de mindenki megtanult írni és olvasni! Mindenki vitte valamire! Én az Akadémiáig!
Ahogy számolgatom, kollégám a harmincas évek végén, a negyvenes években járhatott iskolába. Én a hatvanhatban lettem iskolás. Iskolánk Kőbánya szélén volt, kertvárosi és nagyon egyszerű munkás-lakótelepi környezetben. Mindenki szegény, nem különültek el a munkás és értelmiségi származású gyerekek. (Nem emlékszem szegregációra. Persze a munkásgyerekek neve mellett valami piros jel volt a naplóban, de ezzel nem büszkélkedett senki és senki nem is irigykedett rájuk. Általánosban. Az érettséginél és felvételinél mintha jelentett volna valamit…)
Úgy emlékszem, hogy mindenki viszonylag egy idő alatt és azonos fokon megtanult írni, olvasni, számolni. A felsőbb osztályokban már voltak (osztályzatokban is megjelenő) különbségek a fogalmazásban, a szóbeli előadásban, a memoriterek tudásában, a számolásban, az orosz nyelvtudásban, de – ismétlem – alapfokon mindenki tudott írni, olvasni, számolni… Az internetes hálózatépítő portálon találkozom is volt általános iskolás osztálytársaimmal: mindegyik dolgozik, boldogul. Pedig nagyon szerény körülmények közül jöttünk.
Ha jól emlékszem, még az egyetemen, pedagógiai órákon (1980-as évek eleje) sem hallottam tömeges olvasási, írási és számolási zavarról. A diszlexia, a diszgráfia, a diszkalkula, a fél- vagy funkcionális analfabétizmus, az illiteráció (írásbeli és ebből fakadó egyéb műveletlenség) kifejezéseket felnőttkorban ismertem meg. És meglett felnőttkorban (manapság) szembesültem azzal, hogy hazai és nemzetközi fölmérések tanúsága szerint a lakosság egy-, sőt kétharmada nem érti a szövegeket.
Mi történt tehát az iskolával? Én jóakaratú és hívő ember vagyok. Jóakaratú, mert mindig azt föltételezem, hogy a másik jót akar, és hívő, mert hiszek abban, hogy másnak is lehet igaza. Ebből következően mindig hittem az újításokban, a reformokban. Tudom, hogy az embernek mindig törekednie kell a tökéletesebbre, s ehhez folyamatosan új és új erőfeszítésre, ismeretekre, módszerekre van szüksége. Természetesnek vettem tehát azt, hogy amióta az oktatásügyben vagyok (1966-tól, tehát csaknem fél évszázada) folyamatosan csak reformokban élünk. Volt itt olvasástanítási reform, integrációs reform, államigazgatási ismeretek reformja, fakultációs reform, reformtanterv, reformpedagógia, ezerféle kísérleti oktatás, tanmenet és tankönyv, majd közeledve a mához: kompetenciafejlesztés, nemzeti alaptanterv és annak reformja, kerettanterv és annak a reformja, illetve a reform reformjának a reformja… Ott tartunk, hogy annyi volt a mindent szétziláló, félresikerült, sőt hátravető reform, hogy most már az egészet újra kell kezdeni. Nyilván egy új reformmal.
Az elmúlt csaknem három évtizedet a többnyire a felsőoktatásban töltöttem. Az ország „első” egyetemén ma, legalább tízféle (!) tanrend szerint oktatunk: nem kredites, kredites egyetemi és főiskolai, valamint a vadonatúj BA-képzés, MA-képzés, bolognai tanárképzés többféle szinte, s most osztatlan, kétszakos tanárképzés. Nem is csoda, ha ebből nem is „lát” mindent az etr (a számítógépes egyetemi tanulmányi rendszer), vagyis vannak továbbra is fantomhallgatóink, fantomóráink és nyilván fantomdiplomáink is (de ezt nem tudom). Még véget sem ért az első BA-év, máris mondták, hogy reformálni kell, mert hogy egy csomó minden nincs jól. Lett is normál BA, reformált BA és re-reformált BA is. Először azt mondták, sokféle MA legyen, ma azt mondják: kevés, és erre épül a már kész, de valójában félkész PhD-rendszer. Az egyetemi tanulmányi rendszer annyira bonyolult, hogy amikor oktatási dékánhelyettes voltam, ezzel jellemeztem a helyzetet: ahány hallgató, annyi tanulmányi rendszer (akkor tehát kb. nyolcezer). Van is ebből problématömkeleg: nappalis, levelező, kiegészítős, finanszírozott és költségtérítéses, túlfutó, első és második alapképzéses, diplomás, másoddiplomás, sima bölcsész és tanárképzős, második tanárszakos, szülési szabadságra távozott… Ebből következően egy-egy ügyes hallgató két évtizedet is eltölthet a felsőoktatásban.
Folyamatosan átalakulunk, reformálunk, újítunk, minőségellenőrzünk, tantervet, tankönyvet írunk, taneszközöket készítünk, bennünket is folyamatosan minősítenek, akkreditálnak, titkosan és nyilvánosan ellenőriznek, stratégiát gyártunk, pozícionálunk, és újabb és újabb feladatok, részlegek jönnek létre: diáktanácsadó, Questura (kvesztúra) hallgatói ügyfélszolgálat, oktatási iroda, minőségbiztosítási iroda, innovációs központ, tudás- és technológiatranszfer iroda, fenntartható fejlődés projektiroda (Úristen, mit kellene mindebből fenntartani???), karrierközpont, életvezetési tanácsadó, hallgatói szolgáltató iroda…
És közben a lakosság egy- vagy kétharmada nem tanul meg írni, olvasni, avagy megtanul, de nem érti a szövegeket… Kollégáim már második évtizede mérik, kimutatják: a felsőoktatásban is gond van az írási és olvasási készséggel. Az olvasott műveltség (literáció) színvonala folyamatosan hanyatlik. Az önkormányzatok felolvasó-embereket kénytelenek alkalmazni.
Mi történik az iskolával? A sokszor mezítlábas, klott- és mackónadrágos gyerekek az egyetlen osztályteremben, olykor fázva és éhesen megtanultak írni és olvasni. Ma ennyi „építkezés”, gazdagodás, reform, minőségfejlesztés után egyre nagyobb a zavar, a kilátástalanság.
(Az írás 2006-ban született, egy-két kérdésben aktualizáltam.)
Itt hozzászólhat!
