Egyik egyetemi előadásom a hungaropesszimizmusról szól. Hallgatóim beajánlották a Pszinapszisra. Az előadást a választás napján késő délutánra tűzték ki. Gondoltam, leszünk öten-hatan. Fontolgattam, hogy biciklivel megyek, a hátsó utcákon 15 perc, busszal-metróval egy óra. De mégis az utóbbinál maradtam, ki tudja, hová lehet „kikötni” a biciklit. Már 20 perccel az előadás előtt megtelt a terem. Odaadtam a nekem szánt székeket, ültek az ablakpárkányokon, a földön, álltak a nyitott ajtón túl. Meglepődtem. Jórészt fiatalok. – Az első perctől fogva „veszik” az adást. A hungaropesszimizmusról mint „konstrukcióról” beszélek, a megközelítés lehetőségeiről (antropológiai nyelvészet), a társadalmi (öngyilkosság, egykézés, alkoholizmus), a nyelvi jelenségekről (irodalmi szövegek, káromkodás, panaszkodó kommunikáció, kódolt nem). Amikor a Vas Népe vélemény-sms rovatából idézem az agresszív megnyilatkozásokat, nevetnek. 2007-ben könyvet írtam a jelenségről, könyvem ihletésére 2013-ban Kolozsvárt Balázs Sándor egy még nagyobbat… Folyamatosan utalok a „konstrukció” jellegre, vagyis arra, hogy ezt mi alkottuk meg magunknak, s ennyi erővel akár „hungarooptimizmust” is teremthetnénk. S hogy már ebbe is beleástam magam, sőt programnak tekintem. Kérdeznek és hozzászólnak. Taps. A végén még személyesen is megkeresnek. Egy régi tanítvány; egy távolba szakadt hazánkfia, aki „külföldi” szemüveggel megerősíti gondolataimat; egy fiú és egy lány: a lány szakdolgozatot írna a feldobott témából, a fiú pedig gratulál a Kossuth rádiós műsoromhoz… Mi tagadás, én is feldobódtam… Kifelé menet látom a plakáton, hogy minden jegy elkelt. Reggel mondja a rádió, hogy Európa legnagyobb pszichológusfesztiválja a Pszinapszis.
Itt hozzászólhat!
