Dél-erdélyi nyelvjárásgyűjtő utunk legfőbb tapasztalata: bárkivel is beszéltünk, a fő téma a fogyás, a pusztulás volt. A Déva és Vajdahunyad környéki magyarság szórvány, az egykori Bukovinából telepítették át őket ide az 1910-es években. (Másokat Bácskába, akik a háború után főként Tolna megyébe költöztek, a kiindulópont az 1763-as madéfalvi veszedelem…) A 87 éves lozsádi Mariska néni a „túrókészítés” metaforájába foglalja a kérdést: „a magyar fiúk román lányokat hoznak, mert a magyar lányok nem tudnak túrót csinálni, meg nem is van nagyon lány”, „olyan lányt keres, aki tud túrót készíteni”. A nyelvjárásgyűjtő lányokat sokszor dicséri: „milyen szép leányok”. Irigyel bennünket, hogy vannak lányaink. De amikor azt hallja, hogy a magyarországi családokban is kevés a gyerek, elkomorul. Csernakeresztúron mondják: „Ez az utca román szót nem hallott 100 évig, ötven év múlva nem lesz itt 100 magyar”. Vagy: „Sok helyen a nagyapa megtanult románul, de az unoka már nem tud magyarul”. Ismét Lozsád: „Elvesztünk, de csak magunknak köszönhetjük. Senki se tiltja, mégis szégyellnek magyarul beszélni”. A gondolat rímel Kölcsey Zrínyi második énekével (1838): „s más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”. Ugyanaz az érzés. A ritka (egykori) ellenpéldában is a saját pusztulás tükröződik: a 18. század végén Moldvába menekült bukovinaiak falvaiban (Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva) rövid idő alatt megsokasodott a lakosság. – Állítólag van ma is olyan férfi, aki Dél-Erdélyből Bukovinába megy asszonyért… (ELTE nyelvjárásgyűjtő út)
Itt hozzászólhat!
ápr
19
