Tanári notesz 8.

Sz. Tóth Gyula vérbeli pedagógus, mert eredetileg és ma is francia szakos tanár, franciás műveltségű, érzékeny, finom lélek, közben a Zsolnai-program hírmondója. Nyolc éve írja és évente saját költségén kiadja a Tanári noteszt (Hungarovox kiadó, most jelent meg a 8.), mely egy valódi értelmiségi mindennapjait ragadja meg: olvasmányok, apró és nagyobb közéleti események és ezek értékelése, publikációk, szerepelések, az unokák nevelgetése. Fontos, hogy mindig véleményt formál. Tegnapelőtt kaptam tőle a könyvet kis zuglói filagóriájában, másfél éjjel ki is olvastam. Egy jellemző történet: két kis unokájával (5 és 10 évesek) futni mentek a kerület nyilvános sportpályájára, majd a pálya szélén labdáztak. Erre odament az őr, itt labdázni tilos. Ha értelmiségünk hisztérikus válfaját képviselném, itt most cifrát mondanék. A tanár úr visszament az őrhöz, és tájékozódott. (A jó pedagógus nem hiszterizál, tájékozódik.) Majd levelet írt az önkormányzatnak. Hogy lehet az, hogy egy olimpikon által vezetett sporttelepen tilos egy kerületi lakosnak és unokáinak a pálya szélén labdázni? Abszurd. A kerület lapjai tele vannak azzal, hogy az önkormányzat mennyit áldoz testedzésre: úszójegytől nyitott pályákig. Konkrétan ez a sportpálya: nyitott. – De ha van egy abnormális sportvezető, aki tiltja a labdázást, akkor miért nem működik a civil kurázsi: az őr miért nem mondja, kedves nagyapa, ott az épület mögött labdázzanak, ott nem látja ez a marha főnök. Vagy egyszerűen miért nem foglaljuk el mi, civilek a pályát? Odamegyünk, futunk, labdázunk, focizunk. Kihívják ránk a rendőrséget? Fegyveres őröket állít majd a sportvezető és az önkormányzat a pálya bejáratához? Várom a történet folytatását a Tanári notesz 9.-ben… Mert nincs vége ezeknek az ügyeknek. Pedig éppen ideje, hogy vége legyen.