Ez az írás megjelent a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjában (2014. június 21. 32-33). A szerkesztőség engedélyével adom közre a megjelenést követően honlapomon. Az írás végén az e témában született, korábbi helyzetjelentéseim is olvashatók. 

Életpályamodell nélkül

Miközben igen helyesen pedagógus életpálya-modell indult el, az érintetteken kívül senki sem tudja, hogy ez nem vonatkozik a felsőoktatásban dolgozókra: tanársegédekre, adjunktusokra, docensekre és professzorokra. Vagyis a hivatalos terminológia szerint az óvodában, általános és középiskolában pedagógusok tanítanak, viszont az őket is tanító felsőoktatási intézményekben nem. Pedig a magyar felsőoktatásra is ráférne a sok tekintetben jogos „megszorítás” programja helyett vagy mellett egy életpálya-modell. Egyszerű kérdésekre kellene világos választ adni: hány állami-egyházi-magán egyetem, főiskola lenne ideális hazánkban (most 72 van); mely tudományterületeken és földrajzi területeken kellene nagyon erős fejlesztés, állami támogatás, mely területeket kellene a magántőkére, a piacra bízni; hol kellene intézményt bezárni? Mert miközben arról van szó, hogy túl sok Magyarországon a felsőoktatási intézmény, rengeteg a párhuzamosság és a „kamuszak”, arról hallani, hogy Budapesten valaki újabb bölcsészeti kart akar alapítani (az elmúlt két évtized felsőoktatás-politikájának „gyümölcseként” ma már három van – egymás mellett, egyetlen kerületben; de egymás mellett vannak gazdasági, informatikai és jogi karok is). A másik a „fűnyíróelv”: az egyes esetekben talán jogos megszorítások egyformán érintik a legföljebb helyi jelentőségű vidéki főiskolát és az ország hírét évtizedek óta emelő, legjobb mutatókkal bíró tudományegyetemeket. A tudományegyetemeken a képzés – a fokozattal rendelkező tanárok nagy száma miatt – legalább háromszor annyiba kerül, mint másutt. A költségvetési logika nem támogatja a diploma értékét. És – politikai, sőt gazdasági – szükség van számos „kis” (rossz hallgató-oktató aránnyal működő) szakra is. Mi lenne, ha nagy egyetemünk a költségvetési logika alapján megszüntetni bolgár, szlovák, koreai, lengyel, török szakját?

A megszorítások a felsőoktatási intézményeken belül kívánják kikényszeríteni a változásokat. Valóban visszatetsző, hogy egyes egyetemek milliós fizetésekkel bíró rektorait „örökös” rektorrá nevezték ki (rector emeritus), hogy PR-ra, ajándéktollra, -táskára, egyetem borára, sokféle sóhivatalra, folyamatos, hétfőtől péntekig tartó hallgatói bulikra költöttek, miközben számítógép és papír nincs a tanszékeken. Az „első” tudományegyetemen 2013-ban takarékosságból megvonták a tanszékvezetői pótlékot. Bár hallani kormányzati „stratégiáról”, kiemelt (kutató)egyetemről, újdonságként felmutatott „közösségi” főiskoláról, az egyszeri egyetemi oktatóig csak annyi jut el rektoron-dékánon-kari tanácson keresztül, hogy a távozó kollégák helyére nem vehetnek fel újat, idén se lesz pénz számítógépre, fénymásolóra, karbantartásra, papírra, könyvekre, folyóiratokra, kiküldetésre, konferenciaszervezésre, vendégfogadásra, egyetlen előléptetésre sem. Az ország „első” egyetemén és „legnépszerűbb” karán doktorált tanársegédek és habilitált adjunktusok évek óta várják, hogy előbbre léphessenek, mondjuk azért, hogy elérjék egy életpályamodellel bíró középiskolai tanár fizetését… A csúcsot egy habilitált tanársegéd tartja. A felsőoktatásban utoljára 2002-ben volt fizetésemelés; azóta se ígéret, se szép szó, se életpályamodell. Nyilván egy korábban túlfejlesztett, most meg visszafejlesztendő ágazatban rossz üzenet béremelést és életpályát ígérni. Csakhogy a felsőoktatás a nemzeti műveltség fellegvára, teljesítménye nemzetközi mércék alapján mérhető. Szerencsére tudomány-, orvos-, gazdasági, agrár- és műszaki egyetemeink egy része még mindig jó teljesítményt mutat (nem a manipulált szempontok alapján összeállított világ legjobb egyetemei rangsorokra gondolok, hanem a diplomáink külföldi elismerésére). Viszont tudni kell, hogy egy szakterület egyetemi tanára nem az ősködből, hanem nagyon hosszú életpálya-szocializációból bukkan fel, s ha még tovább zárva tartjuk a kapukat, annak ára a felsőoktatás kontraszelekciója lesz.

Tergenyés szamarak és másfélszakos tanárok

A felsőoktatás Tinódi Lantos Sebestyénje, krónikása lettem. Pedig elsősorban kutató és tanár vagyok, tudományos munkát végzek, írok könyveket, tanulmányokat, cikkeket, és a szakterületem iránti fokozott érdeklődés folytán járom az országot, előadásokat tartok. Az egyetemen tanszékvezető professzorként heti 12 órám és számos adminisztratív teendőm van. Az én professzoraim a szocializmusban 4-6 órákat tanítottak. Az ország legnagyobb és legnépszerűbb egyetemén, sőt karán dolgozva, közben az ország és a világ több egyetemén megfordulva osztom meg tapasztalataimat. Az egyetemi oktató ma „tergenyés szamár”. Ha korszerű akar lenni, akkor saját pénzén megveszi az új technológiát, azt beviszi az egyetemre, hátán felhordja az előadóterembe, összeszereli, és ha minden sikerül, megtartja előadását. Hallgatóink maguktól  nem, kérésre olykor segítenek. Okostelefonjukon, táblagépükön jól eligazodnak, a projektorhoz már nem értenek. A saját tulajdonú készülékeket azután érdemes mindig hazavinni, mert az egyetem (esetleg annak ppp-s üzemeltetője) nem tudja garantálni a sem a közösségi, sem a magántulajdon biztonságát. Miközben fejlett technika nélkül ma már nincs korszerű oktatás. A tanulmányi ügyek intézése (órameghirdetés, óra- és vizsgajelentkezés, jegybeírás, kommunikáció a hallgatókkal) ma már csak a világhálón lehetséges. Amikor elkezdődött az oktatás informatikai síkra terelése – az innovatív oktatók  gyorsan megtanulták az ETR (egyetemi tanulmányi rendszer) működését. Azután 2012-ben kiderült, hogy valamiért át kell térni egy másik rendszerre. Természetesen év közben, mert így nagyobb lehet a zavar. Az egykori ETR-esek a Neptun-rendszert a mai napig nem tudták megszokni, mert a korábbi az egyetemi élethez jobban illeszkedett. Vajon mennyi pénzébe került a felsőoktatásnak egyszerre két informatikai rendszert bevezetni, utána meg az egyiket elhagyni és átállni egy másikra?

A bölcsészek tudomásul vették a bolognai rendszerre (kétszintű, BA + MA képzés) való átállást. (A jogászok, orvosok nem, büszkék is rá.) Amikor szóba került az egységes (egyszerre általános és középiskolai) tanárképzés kialakítása, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag csak az egyszakos BA-ra épülő MA-fokozatban van tanárképzés, jelezték, ez nem lesz jó, mert így csak másfélszakos tanárok lesznek a korábbi kétszakosok helyett. Kritikájukat félretolták, bevezették a „másfélszakos” tanárképzést MA-fokozatban úgy, hogy abban csak 33% a szakmai képzés és 67%-os a pedagógiai-pszichológiai ismeret. Ez a rendszer jóval kisebb szakmai, ám megnövelt pedagógiai-pszichológiai ismerettel bocsát ki tanárokat. Mivel az egyszakos BA-ban sokan nem készültek az MA-ban már kétszakossá váló tanárképzésre, kitaláltak egy csomó, az intézmények számára hasznavehetetlen pedagógiai tanárszakot. Ezt az előre pontosan látható hibát korrigálta a 2012-ben újra bevezetett immár „osztatlan”  kétszakos tanárképzés. Mellette viszont megmaradt a vele nem kompatibilis, „kétosztatú” bolognai képzés is. Egy példa: valaki jelentkezik történelem BA-szakra, de egy-két év után rájön, hogy tanár is szeretne lenni… Na, ez probléma. Az utóbbi időben a felsőoktatásban bevezetett számos reform, szabályozás azt eredményezi, hogy ahány hallgató, annyiféle tanulmányi út. A bölcsész- és tanárképzés helyzete minden reformmal egy kicsit rosszabb, átláthatatlanabb lett.

Kamuszakok

Azt mondják a felsőoktatásról, hogy csökkent a minőség. Persze, hogy csökkent. Az 1990 után minden művelődési kormányzat által preferált létszámemelés azt eredményezte, hogy a felsőoktatásba a kevésbé tehetségesek is bejutottak. Ha ők tömegével benn vannak, akkor a felsőoktatás nem tud kiemelt figyelmet fordítani a nagyon tehetségesekre, holott éppen őmiattuk van felsőoktatás. (Kollégám meséli: a vezető bölcsészkaron feladatot adott egy hallgatónak, aki erre ezt válaszolta: igazából nem szeret olvasni és írni. Akkor pontosan ITT a helye! Nyugtatta meg a tanár. – L. a korábbi rendszerben nem végezhetett volna egyetemet, most azonban bejutott egy nem túl jelentős főiskola művelődésszervező szakára. Segítséget kért tőlem szakdolgozatához. Megkérdeztem, ki tanítja. Nem tudja. Egyetlen nevet mondjon. Nem tud, ő levelező hallgató, és nem kell bejárni. Egyetlen tanárt sem ismer. L. ma Hollandiában vegetál, persze művelődésszervező diplomával.) Az átgondolatlan voluntartista fejlesztés másik következménye: összevonni egy csomó össze nem illő intézményt, valamint minden városban legyen egyetem! Ha pedig nincs elég minősített oktató, akkor hívjunk meg másod-, harmadállásba külső oktatókat, akár nem oktatókat, tudományos és más intézmények minősített szakembereit, nem baj, ha életükben nem tanítottak. Felbukkantak az álláshalmozó „intercity-professzorok”. Tegyük hozzá sokan komolyan vették feladatukat, és egyedülálló szakterületükön valódi szakértelmet, tudományos közéletet vittek vidékre. Mások visszaéltek a lehetőséggel. Ekkor terjedt el a felsőoktatási folklórban a maga helyett videókazettát küldő professzor esete. Illusztrálja a helyzetet a következő a történet is: A kamuoktatás csúcsát egy pesti kutatóintézetben dolgozó kolléga tartja. A vidéki városba, ahol másodállásban tanított, 11-kor érkezett meg a vonata, megtartott nyolc órát, és 13 órakor már a visszafelé tartó vonaton volt… És képzeljék: közben még meg is ebédelt! Azonban az IC-professzoroknak sikerült gátat vetni. Elrendelték, egy egyetemi oktató akkreditációs eljárásban csak egy intézményben vehető figyelembe. Ez viszont más (tudományos, gazdasági, közművelődési, minisztériumi stb.) intézmények munkatársaira nem érvényes. A felsőoktatás illetékeseinek nézete szerint, ha valaki ilyen intézményben dolgozik, amellett nyugodtan taníthat teljes állásban egyetemen is, míg ha valaki egyetemen tanít (mert véletlenül még ért is hozzá), az nem taníthat másik egyetemen. Vagyis a történetben szereplő, pesti kutatóintézetben dolgozó, vidéki intézményben „kamuoktató” tudományos szakember nyugodtan folytathatja tevékenységét.

Az utolsó professzorok

A minőség megkövetelését az akkreditációs bizottságok garantálják. De hogyan? Ezek a testületek gond nélkül átengedtek teljesen nyilvánvalóan már a nevükben is furcsa intézményeket és kamuszakokat, illetve olyan képzéseket, amelyeknek szakembergárdája csak papíron volt igazolható. Ugyanezen testület pedig már öt éve nem engedi, hogy az ország legtöbb és legnagyobb minősítettséggel bíró nyelvészeti intézményében nyelvtudomány MA szak induljon. Az elutasításban nem szerepel tudományos ok, legföljebb olyasmi, hogy a tananyag „nem elég koherens”, meg, hogy „a szaktávolság nem elég nagy más szakoktól”. Miközben az akkreditálók akkreditálnak, az egyetemek-főiskolák kijátszanak. Ahol nincs elég minősített oktató, ott a minősítés idejére felvesznek minősítetteket, majd az akkreditációs eljárás után elküldik őket. A következő akkreditációig így rendben vannak. A vidéki egyetemen takarékosságból már minden tanszéket megszüntettek, mindent mindenkivel összevontak (a főiskolai karok főigazgatói helyén kinevezett dékánok maradtak), mindenkit elküldtek, akit lehetett. Az utolsó professzor maga kérte nyugdíjazását. A maradók heti 23-23 órában tanítanak. Magyar nyelvészetet két tanár tanít. Ugyanolyan diplomát adnak, mint például a 40 nyelvészt foglalkoztató fővárosi egyetem. De ez nem gond, akkreditáció van még öt évig. Ugyanazon egyetem még PhD-képzésben lévő ifjú „tanára” is már heti 23 órában tanít. Összehord hetet-havat, belekap mindenbe, semmi koherencia, nagy rá a zakó. Ő áll most az elküldött professzorok helyén. A másik elküldött tanár „díjtalan” óraadóként tanít az egyetemen. A főigazgatóból lett dékán üzeni neki, hogy még további leépítések várhatók, lehet, hogy az ő állása is megszűnik. „Dékán asszony, az már tavaly megszűnt, ám ha az ingyen tartott órákat akarja elvenni, tegye meg nyugodtan. Van itt az ablak alatt néhány hajléktalan, biztos szívesen melegednének az Ön intézményében.”

„Nem termel értéket…”

A felsőoktatás  távlatból más képet is mutathat, mint alulnézetből. Mindenesetre beszédes, hogy 2013 elejéig nem volt a felsőoktatásnak külön, csak helyettes államtitkára. Ám amikor lett, azt mondta: „a humántudományok és a kultúra csak az emberek gyönyörködtetésére alkalmas, de nem termel értéket”. Most biztonságot, nyugalmat jelentő felsőoktatási életpályamodellre lenne szükség!

Megemlítem Pusztay János (nyugdíjkorhatárt még el nem ért, de nyugdíjazást kért) Prima Primissima-díjas professzor kezdeményezését: Genius Savariensis Szabadegyetem. Csak az érték: Nyugat-Magyarországon, Szombathelyen. Az előadások egy része a csodálatosan felújított Iseumban, a római kori szent helyen folyik. Egyszer én is beszéltem ott az összeomló kultúrákról és nyelvekről – Savaria romjai felett. Egy osztálynyi szombathelyi és környéki érdeklődő eljött. Talán megállítható az összeomlás. Van, aki szabadegyetemet alapít, amikor egyetemek omlanak össze.

A ma iskolarendszere a holnap társadalma. Ahogy körülnézek a fekete 7-es autóbuszon, nehéz szívvel veszem tudomásul az 1990 utáni (iskola)rendszer minden negatívumát. Nem tudom, hogy milyen lesz a fekete 7-es 2034-ben…

Korábbi helyzetjelentések a Magyar Nemzetben és itt a honlapon:

2012: Csont nélkül:   http://www.balazsgeza.hu/?p=2414

2013: Díszbejárat: http://www.balazsgeza.hu/?p=3415

2014: itt

2015: ?

 

Itt hozzászólhat!