Luzsicza Lajos festő megírta Érsekújvár szociográfiáját, különös tekintettel ifjúkorára, a két világháború közötti időszakra. Édesanyám is akkor élt ott, Apám is akkor került oda gimnáziumi tanárnak – valahogy így lettem én. A könyvet bevittem utolsó hónapjaiban Anyámhoz a kórházba, nagyon le volt lassulva, sok mindent nem értett, nem tudott összerakni, de amikor a gimnázium fotóját meglátta, azt mondta: persze, hogy tudom, mi ez, ez az újvári gimnázium. Azt azonban már nem tudta, hogy én hol dolgozom. – Luzsicza egy olyan évszázadot dokumentál, amelyben teljesen átalakul egy város, eltűnik alapvető gazdasági, kulturális, etnikai jellege. „Talán a mi paraszti létformánknak köszönhető, hogy bennem annyira elevenen él Újvár környékének, az újvári tájnak a szépsége.” Ahol vasárnap pilickéztek a gyerekek. Hatszögletű sárkányt eregettek. A felnőttek pedig az agacsfa (akácfa) alatti padon rostokoltak és tereferéltek. Ott a folyó, a Nyitra, a malommal, a Zúgóval és a Czárán-stranddal. A közeli Andódon született Czuczor Gergely. A régi Vásártér Bernolák tér, ott áll Újvár egykori plébánosának, szótárírónak, a szlovák nyelv nagy tudósának a szobra. Kassák Lajos Újvárban született, gyermekkorát itt töltötte – az újvári tájszólást haláláig megőrizte. Luzsicza személyes emléke: „Az Antalik-vendéglőben Berda Jóska állítása szerint jobb móri bort mértek, mint Móron. 1942-ben hívtuk el Jóskát először Pestről, ezután többször ellátogatott hozzánk, tudtuk, nemcsak a mi kedvünkért.” (103) Három jeles „Béla” alapította meg Újvárban a Kisalföldkutató Intézetet. Sulán Béla (későbbi magyarországi egyetemi tanár, debreceni rektor), Szőke Béla (régész, az érsekújvári múzeum alapítója), Kálmán Béla (a későbbi debreceni nyelvészprofesszor). – Sok érsekújvári emlékezetében él az 1938-as visszacsatolás. Furcsa módon úgy élték meg, mintha a csehszlovák demokráciából („republika”, „csehek alatti” időszak) visszaléptek volna egy korszakot. Anyám is sokszor felemlegette ezt. – A magyar nyelv térvesztése, visszaszorulása az 1945 utáni időszakban gyorsul fel: „Korábban természetes volt, hogy tiszta szlovák környezetben is megőrizhető volt a magyar anyanyelv – ma már a saját családomtól tudok példákat arra, hogy az unoka már nem tudja magát megértetni a nagyszüleivel. – Luzsicza emlékiratában a legszomorúbb az elvesztett táj fájdalma: „A szülőföld elhagyásának fájdalma végigkíséri az ember életútját…”, „Boldogok, akik ott élhetnek, ahol megszülettek…” Tudjuk, mi következett: igazolóbizottság, reszlovakizálás, jeges Ipolyon való átszökdösés (Apám ugyanezt szenvedte végig), cseh- és morvaországi deportálás, lakosságcsere, kitelepítés… Az igazolóbizottság rafinált nyelvi próbára teszi az állampolgárt: „Mondja el szlovákul a Miatyánkot!” – A fájdalom cselekvésre sarkall: „kinek-kinek a maga módján küzdenie kell az évszázadokon át együtt élt két nép megbékéléséért…” – Luzsicza megpróbálja. Az ötvenes években Tatabányán rajztanár, majd évekig vezeti a Műcsarnokot, 1959-ben Aczél György leváltja. De ez már egy másik könyv: „Mint annyiszor, újfent nem én estem le a lóról, a lovat lőtték ki alólam”. Tasnádi Attila, a monográfia szerzője hozzáteszi: „Fájt is a mondvacsinált ürügyű elbocsátás, de igaz, ami igaz, felszabadultságot is érzett. Végre, hosszú idő után, az lehetett, amire mindig is vágyott: festőművész!” És festészete ekkor kivirágzik. – A festészet mellett Luzsicza Lajos ekkor írja meg ifjúkori emlékeit Érsekújvárról: „a boldogság emlékeimben él csak, és ez a család, az otthon, a hazai táj nyújtotta boldogsága”. Úgy hozta a sors, hogy Anyám halála utáni napokon háromszor (!) kellett vonattal Pozsonyba utaznom Érsekújváron át. Néztem az Újváron felszálló embereket, hallgattam beszélgetéseiket, kerestem őseimet… (Luzsicza Lajos: Ifjúságom, Érsekújvár. Második, bővített kiadás. Megjelent Érsekújvár várossá nyilvánításának 300. évfordulójára. Szenci Molnár Társaság, Budapest, 1991. – Tasnádi Attila: Luzsicza Lajos. Életútja és munkássága. Közdok, é. n. [2004].)
A pozsonyi utak leírása itt: http://www.balazsgeza.hu/?p=3190
Itt hozzászólhat!
