NDK-s menekültek

1989. augusztus 10-e volt. Éppen véget ért a tatai táborunk, a kölcsönkért technikai eszközök egy részét vittem vissza Kaposvárra, majd indultam újra Tatára. A Balatonnál stopposokat vettem fel: két NDK-s fiút. Az osztrák határra igyekeztek, úgy tudták, szabad az átjárás. Én ezt nem hallottam, óvtam őket, ráadásul nem is arrafelé mentem, de mondtam nekik, Tatabányáig elviszem őket, s ott az 1-es úton stoppolhatnak tovább Ausztria felé. Menetközben beszélgettünk: egyetlen hátizsákkal hagyták maguk mögött az NDK-t, és egyáltalán nem féltek a jövőtől. Nekem nagyon sok NDK-s barátom volt: többször végigjártam az NDK-t, kellemes kaland volt, magyarként nem is éreztem semmi nyomasztót. 1981-ben Erich Honecker autójának majdnem nekimentünk, ha megtörténik, nyilván beleírnak a történelembe. – 1989-ben Magyarország nagy változásban volt, még augusztus 10-én sem mertem arra gondolni, hogy megnyílik a határ, leomlik a fal (melyet a keleti oldalról sokszor megnéztem). Vajon hol vannak most az NDK-s fiúk?