Pár éve történt. Alkonyatkor mentem autóval a Csertő utcán, amikor a mögöttem jövő 80-as trolibusz elkezdett vadul villogtatni. Körülnézek, hogy minden rendben van-e: lámpa, biztonsági öv, nem értem. A Fogarasi útnál pirosat kapok, megállok. A troli mellém áll, a vezető felőli első ajtó kivágódik. (Ilyen esetben agresszióra számítunk.) Az ajtó kivágódik, a vezető mosolyogva lenéz rám: – Tanár úr! A rendszámról megismertem a kocsiját! – A rádiós médiaiskola hallgatója volt a fiatalember, aki trolivezetőként kezdte a képzést. — Néhány napja körülautóztuk a Zempléni-hegységet. Göncön megnéztük a huszita házat, majd indultunk Vizsoly (mint megtudtuk: „a református Betlehem”) felé. Gönc határában egy útkereszteződésnél elbizonytalanodtam: Mád vagy Hidasnémeti felé menjek? Index, félreállás, térképkeresgélés. Közben mellém ért egy korábban megelőzött óriási traktor. Az útkereszteződésben akkorát dudált, hogy majdnem megrepedt az ablak. (Arra gondoltam, most leszúr, hogy miért az útkereszteződésben tájékozódom.) Letekertem az ablakot, kérdőn fölnéztem a magasban ülő traktorosra. A gépzajon keresztül is láttam, azt kérdezi, mit keresek. Vizsoly! mondtam. Mád felé! kiabálta. – Megszoktuk a mindennapi erőszakot. És létezik a mindennapi kedvesség is. (Ez egyébként jeles kereszteződés: a táblák azt mutatják: Gönc és Mád – valaki egyszer megtoldotta: Göncz és Mádl.)
Itt hozzászólhat!
aug
16
