Lekéstem a nemzetközi vonatot, személyvonattal vágtam neki Nagyváradnak. Esteledett, a vonaton alig utaztak. A kalauznő furcsán nézegette a nemzetközi jegyet. Ehhez többi idő kell, mondta. Elővett egy gyűrött tájékoztatót, Szolnokon buszra kell szállni, ért magyarul? – A Szolnok–Szajol között pótlóbusz a hetvenes évekbe vitt vissza. De ez nekem otthonos. Mély-Magyarország. Püspökladányban az utolsó személyen már alig utaztak. Sötét volt. Vakoskodva olvastam, jött a kalauz, felkapcsolta a világítást: Így jobb lesz, ugye? – Biharkeresztesen éjféltájt teljesen egyedül voltam, szerencsére S. várt és átröpített Nagyváradra. – Másnap a szerbiai Adára kellett mennem. S. Temesvárig vitt: végig szép aszfaltcsíkon, át Aradon (mennyi klassz villamos). Egyszercsak felkiált: Nem fog a fék! Valóban nem fogott a fék. Egy közeli szervizben hárman ugrottak a kocsihoz. Megnézték, kipróbálták, újra fogott a fék, talán légteleníteni kell. Ne menjen vele messze, ajánlották – magyarul. Esteledett, amikor a Temesvár utáni faluba érkeztünk, ahol az ortodox templom előtt várt a váltás: az adai önkormányzat autója. Tovább a betoncsíkon Zsombolyára, majd át a határon, Nagykikinda, kivilágítatlan kerékpárosok sora (állítólag cigarettát vesznek-visznek), úttalan utakon, ösvényeken az adai híd, s végre Ada: a Galiba étterem, ahol már vártak. Végigutaztam túloldalról délkeleti határt. – Másnap PB felhozott Budapestre, sok nehéz bácskai üzenettel terhelve. Este a Baross térnél várakoztam buszra. Körülnéztem, és rádöbbentem: mintha Új-Delhi pályaudvaránál lennék. Szeretem Indiát. Nehéz szeretni, de szeretem.
Itt hozzászólhat!
okt
11
