Fátyol nélkül

Bagdad: a házak, az emberek, a könyvtár, a múzeum romokban, a történelmünk elveszett. A hatvanas évek kommunista áramlata, majd Szaddám terrorja, Öböl-háború, amerikai bombázások, egymás ellen forduló népek-vallások,  így jutunk el 2003-ig, amikor megszületik a Fátyol nélkül című dráma az iraki származású Heather Raffótól. (Fordította Kovács Krisztina, akivel egyszer a Kúrián is együtt ültünk egy bizottságban – nyelvi ügyekből kifolyólag.) Kilenc szerepeben nyolc nő mesél a megpróbáltatásokról: börtönről, erőszakról, kínzásról, a diktatúrában elképzelhető művészetről, a maradásról-kivándorlásról, a férfiakról, a gyerekekről. A színpadkép nagy ötlet: összetolt ágyak: először börtönnek hisszük, majd óvóhelyet látunk benne, később időben-térben kitágulva felbukkan benne a folyópart, sőt Amerikába is áthelyeződik egy-egy mozzanat. Az összetolt ágyak, az apró tárgyak: az iraki (és csak az iraki?) történelem. – Így folyik el életünk a sárgolyón, nem föltétlenül büszkeségére az emberiségnek. – Szerencsére a darab nem irányzatos, nem iszlám-kritikus, van benne (enyhe) Amerika-kritika is. – Az egyik legszebb tantörténet egy étteremről szól, amelyre ki van írva: itt ehetsz, amennyit akarsz, majd az unokád kifizeti. Egy fiú bemegy, eszik, amennyi belefér, majd hozza a pincér a számlát. De hát az van kiírva, hogy majd az unokám… Ez így is van, mondja a pincér, de ezt a számlát a nagyapád hagyta itt…  – Mesteri sűrítés, megrendítő darab, nem is nagyon találjuk a kezünket a tapshoz. Remek színészgárda, nem emelem ki kedvenceimet, vannak. A Házi színpad előnye, hogy együtt vagyunk, hátránya, hogy minden kis baki nagyon kiugrik. Vajon mennyire tanulják meg a színészek azt, hogy az élőnyelvben a baki nem baki, vagyis úgy kell kezelni, mintha nem lenne az… – Az előadás azon mondata visszhangzik bennem: A történelmünk elveszett. S akkor még nem is beszéltünk a 2003 utáni időszakról. (R.: Mátyássy Áron, Vígszínház, Házi színpad, 2014. december 28.)