Az egyetemről óra közben hívják ki a tanárt. Csak néhány kérdésük lesz, menjen velük. Négy év börtön, szénbánya lett. – Semmilyen szellemi táplálékot nem kaphattak. Úgy bírták ki, hogy előadásokat szerveztek egymásnak. L. a nyelvészetről beszélt, úgy nehezítettek, hogy idegen nyelven kellett előadni. – A forradalom alatt elmenekülhetett volna: „Hova mennénk, hiszen ez az én hazám!” – Következett a rehabilitáció: de nem mehetett vissza az egyetemre, sőt még a feleségét is elküldték onnan. Egy tudományos intézetben, szótárkészítésbe ölte energiáit. Felesége korán meghalt. – A kárpótlással már nem tudott élni, mert nem tudta felfogni, hogy mit jelent az. Öregembereket kihasználó rablók fosztogatták. Egyszer eltévedt valahol a Duna-parton, rendőrök találtak rá, feltartott kezekkel fordult velük szembe: ne lőjék le, megadja magát. – És nem árulta el soha, hogy ő írta az 50-es években a Boldogok a félkezűek című kis gúnyverset, mely arról szólt, hogy milyen jó azoknak, akik nem tudnak tapsolni. – Papp Andreától kaptam a könyvet, édesapjáról, Papp László nyelvészről szól, Andrea ezt írta a kötetbe: „Egy nyelvész élete a XX. században. Ismerős?” (Pajor László: Boldogok a félkezűek, Bába kiadó, Szeged, 2011.)

Itt hozzászólhat!

Megosztás