Kedves Michele

Újraolvasok. Valamikor a 80-as években már olvastam Natalia Ginzburg: Kedves Michele című levélregényét (Magvető 1980. 256 oldal). Egy anya ír a fiának, aki elhanyagolja őket, majd ír a testvér, Michele néha válaszol, de eléggé arctalan, elköltözik Angliába, mintha egy gyereket is hátrahagyott volna, de talán mégsem, megnősül, de otthagyja feleségét, végül az utolsó hír: Belgiumban megölik. A nagycsalád szétesőben, az anya szívszorítóan, de erőtlenül igyekszik összetartani. Az örömök pillanatnyiak: amikor Michele egy csákót kapott, amikor megjelent, mert keresett egy terítőt…  Levelekből rajzolódik ki Michele arcképe, az olvasó gyanakszik, hogy azért nem lehet itt minden rendben, egy nagy titok ülepedik a dolgokra, amiről senki nem tud beszélni. Nővére, Angelica sejti meg a titkot. Az érzékeny Osvaldo, Michele barátja írja neki a fiú halála utána: „A mai fiataloknak nincsenek emlékek, s ami van mégis, azt nem ápolják… Talán csak mi ápoljuk még az emlékeket: anyád, te meg én.  Te alkatilag vonzódsz hozzájuk, én és talán anyád is alkatilag, meg azért, mert a jelenünkben nincs semmi, ami fölérne a már megtett út egy-egy képével és pillanatával.”