Ülök Kolozsvárt egy kanális partján, a Fany-nak nevezett buszállomáson, olyan, mint India, Irán, sajátos, belső, kiismerhetetlen rend, buszok és emberek jönnek-mennek. Romániában győzött a magánbuszlobbi. (A világ legtöbb részén nincs állami buszvállalat.) Elveszett vagyok. Nem jön a busz, pedig Váradon át kell szállnom Budapest felé, másnap meg Pécsett kellene lennem egy PhD-védésen. Tegnap a kolozsvári Sétatéren sétáltam, vasárnap volt, az egész város a parkban, függőágyak, szerelmesek, Iszfahánban láttam utoljára ilyen városi parkot. Sétáltam a Szamos és a Malomárok partján, megcsodáltam az új sportcsarnokot, órákat tartottam, vacsoráztam a Bulgakovban (csorbaleves, túrós puliszka). Most meg ülök a kanális partján, miért vagyok itt, miért kell ez nekem? – Késve jön be a busz, a vezető pihen még félórát. Majd elindul, átvágtat a Királyhágón, két és fél óra lenyomja a távot Váradig. Még arra is jut idő, hogy megköszönjem neki. A pesti buszt is elérem. Éjjel azt álmodom, hogy két busz versenyez, a hátsó elkezdi tolni a másikat. Reggel már én vezetek Pécsre. Nekem lassabban megy, s a pécsi egyetem kapuját sem találom meg, ahol állítólag leadták a nevemet. Romániai barátaim közben meg izgultak és most örülnek, hogy épségben és időben elértem Pécsre. A védés után mondom is a jelöltnek, most már doktornak, a Jóisten segített. Mindkettőnknek.
Itt hozzászólhat!
máj
19
