Rossz neki. Rossz a közérzete. Ha rám gondol. Beleült egy székbe. Magas neki a szék. Előtte nálam volt. Reszketett, hogy a nagyfőnök fogja kinevezni. S akkor mi mindent fog csinálni. Például nekem egy névtáblát. Már akkor mondtam: nem érdekel a névtábla. Ígérgetett. Mondtam, ne ígérjen. A lényeg, hogy menjenek a dolgok. Persze, hogy segíteni fogom, hiszen én találtam ki. Az elmúlt években hány írását közöltem. Mindig nyitott voltam irányába. – Mások huszonöt éve óvtak tőle. Hogy nem egyenes. Nem hittem el. Nekem tapasztalat kell, ne mondjanak semmit. Huszonöt éve hívott, menjek át hozzá. Kapok egy tanszéket. Furcsa volt a hívás, és nem volt vonzó az intézmény. Jól tettem, hogy nem mentem. Hamarosan docens lettem, dékánhelyettes is, megtaláltam a helyem. Az ő intézménye meg megszűnt. – Most újra kinevezték. Attól kezdve nem ismer. Nem csinál semmit. Ha előadást tart, megrémül a hallgatóság a semmitől.  Akik beszélnek vele, mondják, ha a nevem szóba jön (minden nap), akkor elfelhősödik az arca. Hát igen. Aki nincs a helyén, annak rossz a közérzete. Most mindent tönkretesz, amit kitaláltam. Felléphetnék ellene. De nekem nem módszer és nem cél a harc. Megvagyok. Nagyon jól vagyok. Ahogy az eső áztatta esti Múzeum körúton hazafelé ballagok. Ahogy az esti 7-esen figyelem az embereket. Ahogy tele vagyok gondolatokkal.  És tudomásul veszem, hogy a dolgok soha nem sikerülnek úgy, ahogy azt mi szeretnénk. De az az egy, az az egy legfontosabb dolog, ami nélkül nem lenne értelme az életünknek, az sikerül. (Szabadon Ottlik után.) És nekem már most sikerült.

Itt hozzászólhat!