Megszokásból, de még mindig érdeklődéssel és kíváncsisággal veszem meg a szombati lapot, bár oldalai üresednek. Szüleim járatták, már középiskolás koromban is olvastam, 1986-tól írtam bele. Rácz Endre, a rovat akkori nyelvész szerkesztője kért meg írásra. S azóta, bármi történt, írtam. Büszkén őrzöm Pethő Sándor-díjamat is. 2014-ben egyik szerzőtársammal közösen könyvet is kiadtunk (a lap engedélyével) írásainkból. Tavasz óta kimarad a rovat. Szerzőtársaim leveleire nem válaszolnak. Pedig csak annyit kellene írni: köszönjük, ennyi volt. – Sokszor történt már hasonló. A legemlékezetesebbek a tévés műsoraim befejeződései. Szerkesztők, főnökök soha nem mondták meg előre, hogy jövő héten/hónapban már nem lesz műsor. Legtöbbször a gyártásvezető vagy asszisztense üzente meg: jövő héten már nem vagy benne a műsorrácsban, ne gyere. Soha nem engedtek elbúcsúzni a nézőimtől. Így szűnt meg a Mondolat 1994-ben, az Anyanyelvi szószóló 2005-ben – ugyanaz a tévés kulturális szerkesztő szüntette meg mindkettőt, aki egyébként nyelvésznek indult, akinek gimnáziumi tanár múltjáról egy éve jelent meg feltáró riport, s ennek folytán a parlament meghozta a „lex SP”-t, életének hátralévő részében bujdoklásra kényszerül, hacsak nem… Az ügyről színművet készített a PanoDráma (Más nem történt, írta és rendezte: Pass Andrea), megnéztem, szomorú, lehangoló, s bár a csapat beszélgetésre, kibeszélésre ösztönöz, nehéz megtalálni a szavakat. Ugyanilyen némán szűnt meg a hétéves Duna tévés sorozatom, a Hej, hej… is… 1500 adás után nem adatott meg, hogy elbúcsúzzak. Nem tudunk búcsúzni. Csak emlékezni. – Én viszont akkor most elbúcsúzom a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjától. Szép 29 év volt!

Itt hozzászólhat!

Megosztás