A nyírségi település tanárai halkan elkezdik mondani tapasztalataikat. A tanulók taníthatatlanok. Az órán nem lehet haladni. A 14-16 éves ötödikesek írni-olvasni nem tudnak. Legföljebb a nevüket írják le, de már a keresztnevüket kisbetűvel kezdik. Tankönyvet kapnak, de elvesztik. Ellenőrzőkönyv nincs. (Ám most akarják bevezettetni velük a elektronikus ellenőrzőkönyvet.) A tanárok a naplóba tett füzettel tájékoztatják egymást a tanulókról. Fegyelmezni nem lehet. Gyakorlatilag mindenkit meg kellene buktatni, de akkor megszűnik egy osztály, elbocsátanak egy tanárt. Akik nem végzik el a nyolc osztályt, néhány év múlva érdekes módon mégis rendelkeznek általános iskolai végzettséggel (ez kell a jogosítványhoz). Senki nem figyel rájuk, senki nem érti a panaszaikat. Pedig csak egyetlen napra kellene beülnie egy ilyen, bármelyik nyírségi iskolába. Néha szótlanul ülnek a tanáriban, nincs kinek elmondani, hogy mi történt, és várják, hogy mielőbb elérjék a nyugdíjkorhatárt. Hozzáteszik, akkor se lesz jobb, mert ezek a gyerekek nem fogják megtermelni a nyugdíjat. – Másnap egy vezető politikussal találkozom, mellettem ül egy állami rendezvényen. Óriási a távolság a nyírségi iskola és az ország szíve között. Nekem egyetlen napba belefért, igaz nem tudtam borotválkozni. Pár szóban elmondom tapasztalataimat. Ő ezt tudja, mondja, különvéleménye van az általános iskolai oktatásról. Radikális tananyagcsökkentés. Nem tudjuk folytatni, nem erről szól a rendezvény. Úgy érzem, hogy most én vagyok a vezeték, ahogy Sík Sándor is versbe foglalta:
Tudom, a mi törvényünk állani: / Mi vagyunk a Vezeték várai. // Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet. // Az ismeretlen Igét hordja vállunk. / Bennünket ideállítottak. Állunk. (Az acélember)
Itt hozzászólhat!
