Én az időt…

Baráti meghívásra, egy szál gitárral eljött a 200 fős médiatáborba a 80-as, 90-es évek egyik remek együttesének énekese. Óriási slágereik voltak, de már magam sem hallottam őket tizenvalahány éve. A kamarakoncert nagy feladat. Ha kiáll egy fiúbanda, csináljanak bármit, összegyűlik a nép. Ha valaki csak egy gitárral, no meg gondolatokkal, nagyon meg kell küzdenie. Sohasem láttam őket élőben, nem voltam koncertjeiken. De sok dalukat ismerem. A legelső dallamoknál, éneknél, gitárjátéknál nyilvánvaló, a hatvanéves énekes – profi. Előbb az ismeretlen dalokkal kezd, kamaszérzelmekre játszik, a vidámságra, meg a gondolatiságra (érthetők a szövegek), ezekkel szeretné megszólítani a hallgatóságot. Majd jön néhány pergő, sodró régi sláger. Remek szövegek, egyetlen szál gitárral és magával ragadó előadással. – Az érdeklődés csekély. A kamaszok egy része le sem jön, akik ott vannak, kicsit közömbösek, vannak, akik beszélgetnek. Az egymást követő dalok engem érdeklődőbbé és izgatottabbá tesznek, a kamaszokat éppen ellenkezőleg. Az énekes jól kezeli a helyzetet. Igaz, egyre kevesebbet mond a számok között, pedig jók a szövegei, és végigjátssza az egyórás koncertet. – Kérdem a társaimat, hogy miért ez az érdektelenség. Mert nem ismerik. Mondják. De hát mi sem ismerünk egy csomó dolgot, és éppen azért ülünk le meghallgatni. Mert érdeklődőnek kell lenni. Csak úgy találunk értékeket, ha nyitottak vagyunk, ha adunk időt, ha energiát fordítunk a befogadásra. A diákok türelmesen és udvariasan meghallgatnak (most még, és már nem mindig), majd azt mondják, hogy változik az idő, ezek a dalok már nem menők. Nincs szavam. A neten meghallgatom a régi slágereket, szinte forr tőlük az ember vére, nem csak a fiatalságunk miatt. – Szomorú megélni a népszerűség elvesztését, de még inkább azt, hogy tudjuk, valami értékeset alkottunk, sikerünk is volt vele, de már életünkben elfordulnak tőle… De, társaim, uralkodunk magunkon…