A Keresztúri Úti Híradó volt az első újság, amit szerkesztettem. Paunz Imréné tanárnő magyar szakkörének a lapja, a Keresztúri úti általános iskolában. 1973-ban jelent meg az első száma, 1974-ben pedig még négy száma, azután elballagtunk. Voltak benne vitacikkek, tudósítások, rejtvény, és még egy folytatásos történet is. Az újságok most is megvannak. Azt hiszem, hogy most már csak nekem. Történelem. – A Keresztúri út elején laktunk, az iskola a 300 méterre volt tőlünk. A családból hárman jártunk a Keresztúri úti általános iskolába, két nővérem közül egy, a bátyám és én. Tanáraim és igazgatóim nevét ma is fel tudom sorolni. Ez csak azért lep meg, mert az én tanítványaim már nem mindig tudják a tanáraik nevét. Hét évig Horváth István volt az igazgatónk. Engem nem tanított, csak helyettesíteni jött be néhány órára. Az iskola előtt elhaladva, ma is mindig megdobban a szívem. Már messzebb lakom (igaz, most is a Rákos mentén), de azért megfordulok arrafelé. Egykori osztálytársnőm, Benkő Erika pedig ott tanít. Megvan a hely („a régi szerelmek lábnyoma”), ahol órák előtt gyülekeztünk és beszélgettünk. „Felsősként” már saját szekrényünk volt. A nagyszünetben az udvaron fogócskáztunk. Egyszerre majszoltuk a hazulról hozott tízórait (főként zsírosdeszkát paprikával), és futkároztunk. Akkor lettem tájfutó (tájékozódási futó), kerületi versenyeket nyertem, le is akartak igazolni. Emlékszem a tornateremre, különösen a kötélmászásra, a kémiaszertár szúrós szagára, de például az úttörőszobára is (mert az is volt ám akkor). A farsangi ünnepségekre, amelyekre zenekart hívtak, én meg ott ámultam, hogy így születik az élőzene. Már akkor is zavart kicsit a hangos zene és a kötelező őrjöngés. Emlékszem a könyvtárra, ahol egy-egy délután összejöttünk és szerkesztgettük az újságot, de néha odalátogatott egy-egy író és költő is. Belenézve az általános iskolai bizonyítványomba (most is megvan, hátha még kérik), látom, milyen jó szándékúak voltak a tanáraim. Dicséreteket is adtak, s beírták: nyolcadik osztályba léphet. Az utolsó bejegyzés: Felvettem az I/A. osztályba, I. László Gimnázium. Pedig nem voltam könnyen kezelhető gyerek. Volt, hogy külön ültettek, és még pofonokat is kaptam. (Otthon soha, az iskolában igen, de nem árulkodom.) Az első nyolc év vontatottnak tűnt, mégis tele volt élménnyel: Hatház, Gyakorlótér, EGYT, Rákos-patak, Dréher-tó, Taurus-pálya (leánykori nevén: Brösöc), Rákosfalva, Kopottbáró, Kiserdő, Király-domb, Cziráky-kastély… „Háborúztunk” a hatháziak ellen. És persze a suli, emlékezetes tanárokkal, játékkal, önműveléssel. Jó alap volt a négy év kőbányai gimnáziumhoz, majd az egyetemhez. Nem feledem, hogy mennyi jót tettek velem a tanáraim. Többségüknek személyesen már nem köszönhetem meg, de a jó tanár nem is a köszönetért dolgozik, hanem egy jóval magasabb célért, amelyet nagyon egyszerűen „postának” (Babits Mihály: Csak posta voltál) vagy „vezetéknek” (Sík Sándor: Az acélember) is nevezhetnénk; az emberi kultúra átadásáért, fenntartásáért, a hitért, hogy van okos jövő: „Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, / De rajtunk megyen át az Üzenet. / Az ismeretlen Igét hordja vállunk. / Bennünket ideállítottak. Állunk.” (Sík Sándor) Szeretném hangsúlyozni: nem tudom, hogy kinek. De mivel ideállítottak, állunk… (Az iskola 60. évfordulójára, Horváth István díszpolgárrá avatására készülnek, és egy írást kértek tőlem.)
A Rákos-patak
Itt hozzászólhat!
