Aradi Éva tanárnő, korábbi gimnáziumi igazgató, akinek mindenki köszön Siklóson, előadásra hívott, egyébként be is léptetett a saját, külön bejáratú Beszélni nehéz!-körébe, mert véleménye szerint nem helyes, ha az Anyanyelvápolók Szövetségének egyik vezetőségi tagja nem tartozik egy körbe se. A nyelvi humorról szeretnének hallani, mondom, tudnék mást is, de ez biztos, és azt álmodta, hogy egyetlen nyelvi viccet sem mondok majd, és ez baj. Több mint 100 általános és középiskolás jön össze, mintha nagygyűlést tartanék, persze, mondok sok példát, nem szólal meg egyetlen mobil sem.
Siklóson még a csilláron is…
Délután, kérésemre, nekivágunk az Ormánságnak. Először 1980 nyarán jártam itt, autóstoppal, kis szociográfikus cikksorozat született az elnéptelenedő tájról. Azóta romák költöztek be az üres házakba. Lejutunk a Dráva-partig, korábban ide nem engedtek. A másik oldalon (egyelőre láthatatlan) menekültek, valószínűleg nem lesz akadály a Dráva. Amikor majd átérnek, és találkoznak az ormánsági romákkal, a pusztuló falvakkal, nem fogják tudni, hogy hol vannak. A drávaiványi templom festett kazettái ismét elbűvölnek. 1986-ban pesti szakközépiskolásoknak is megmutattam. A most megnyílt szaporcai Ős-Dráva látogatóközpont elgondolkodtat, kell ilyen, avagy inkább az eredeti épületeket kellene helyrehozni? A sellyei múzeum zárva (hétfő van), a kastély állapota változatlan, egyszer-kétszer aludtam én is itt. A kertjére 185 M Ft-ot nyertek. Szinte minden kanyar, minden ház ismerős, pedig régen jártam itt. Kémesen a halászcsárdában fejezzük be a napot. Az Ormánság ugyanúgy megragad, mint három évtizeddel korábban. Az „ormányok”, a legelők, az elvadult falvak, a magyar tragédia, a szomorúság, melyből csak itt-ott emeli ki a fejét valami, amiben hinni lehet.
Dráva partján, falu szélén…
Itt hozzászólhat!
