A külhoni vasútállomáson szállok föl a vonatra, egy asszony megismer: Tanár úr. Előfordul ilyen. Egy kupéba ülünk, az egyetemről ismer. Húsz éve tanítottam. Doktorin, merthogy idősebb nálam. Nem fejezte be. Végre van fűtés a vonatban, a fáradtságtól bambulok, szunyókálok is. Az asszony halkan duruzsol. Egy gyermekről, kit vert a férje. Egy unokáról, ki megsínylette. Minden a lakásért ment. Szép lakása van. Azt szemelték ki. S most harcol a házáéért Erdélyben is. Hogy visszakapja. Majd ezt mondja: a tanár úr a 15. kerületben lakik. Fölriadok. Honnan tudja? Tudja. A tanár úr az X szakközépiskolában tanított. Honnan tudja? Tudja. Ő is tanított. Folyamatosan piszkálták. Egyébként minden este hallgatja a műsoromat. Na, ezt tudhatja. Egyébként csak 5 évig laktam a 15. kerületben. Nyilván azt is tudja, hogy most hol lakom. Átszállásnál segítek neki helyjegyet venni. Nincs egymás mellé, ezért elbúcsúzom. Nagy garral fut be a vonat, ő az elejére, én a végére. Elbúcsúzunk. Tanár úr, öt évig nem hagytak nyugton. Hogy? Kapom fel a fejemet, de a vonat már fékez. A belügyesek, tudja… Nem tudom meg. A vonaton immár magamban ismét félálomba merülök, a vonat dobogása verset hoz elő:
Nincs is e nagy világon
Szánandóbb nép náladnál,
Köd fölötted és köd lent,
Ősi nép vagy és jöttment.
Kisírunk a gőzösből
Sok nehéz, könnyes jóslást
Sorsodról, Alföld népe.
(Fut a gőzös az éjbe.)
