Agresszió

Egy hete vasárnap a Kámfor utcai bicikliút egy széles részén egy anyuka három gyermekével kerekezik, elém fordulnak. Kitérek, van bőven hely, erre hátulról: Anyád! Nézz hátra! szólal meg egy hang, elhúz mellettem egy szűk biciklisruhába öltözött városi biciklista: öntudat maximumon, empátia nulla. A három csalinkázó gyereket ugyanúgy láthatta, mint én. – Szerdán beugrik egy apuka a buszba, Anyád! kiabálja a buszvezetőnek, miért csukod rám az ajtót. Pedig ha valaki szalad, és beugrik a buszba, a vezető aligha látja. – Csütörtökön a 86-os úton enyhe kanyarban, bár üres a sávja, szembejön velem egy Suzuki. Kopasz úr ül benne, félkézzel fogja a kormányt, talán kisodródott, de mintha vihogna is. Fékezek, leszaladok a padkára. Mögöttem egy fekete BMW ugyanezt teszi. Mindketten elhűlünk, egy pillanaton múlt, s ha ragaszkodtam volna a sávomhoz, most már a mennyekben vagyok. – Pénteken Győr előtt a 83-as úton megáll a forgalom, mindkét irányból. Távolról látni a rohamkocsit, valami nagyobb baleset van. Tájékoztatás semmi. Jobbra, balra a szántóföldeknek indulnak neki az autók. Nem merek nekivágni a poros útnak, megfordulok, követek egy autót, s valóban, egy óriási kerülővel, Tényőn keresztül eljutunk Győrbe. Elhatározom, hogy a bábolnai Mekiben mindenképpen megállok egy tejeskávéra. – És hétfőn, a száguldó román vasútpótló busz – miközben imádkoztam – valóban nekirohant egy megálló személyautónak. Előttem a kép: száguld, nem lassít, nem áll meg, repülnek az üvegek. Még élek, de úgy tűnik, sok a hajszál. (Egyszer meghívtam az egyetemre Münnich Iván pszichológust, agressziókutatót. Emlékszem, azt mondta, egyetlen metrómegállónyi szakaszon tizenkétféle agressziót lehet tanulmányozni. Egyszer megszámoltam. Tizennyolc jött össze.)