Írók lámpafénynél… Szakonyi Károly kedves, személyes, anekdotikus portrékkal vezeti fel a kötetbe válogatott történeteket. A „gyanakvó” író, Bertha Bulcsu. Szabó István dunántúli ízei. A hatvanas években, ha megjelent egy jó vers vagy novella, másnap mindenki róla beszélt, a presszókban azt kérdezték, ki ez a tehetséges író? Természetesen: Gerelyes Endre. Szigligeten, az alkotóházban hallgatja Tatay Sándort: „Szerettem ízes, dunántúli, pontosabban szülőföldjéről, a Bakonyból hozott nyelvét.” Cseres Tibort „Visegrád talán a gyergyói szülőföldjére emlékeztette”. Császár István: „szerény volt, mintha restellte volna, hogy író”. Rákosy Gergely – morózus. Galgóczi Erzsébet számára „a történet erős sodrású előadása volt a legfontosabb…” Kardos G. Györgynek „az időkben kellett volna élnie, amikor született, a XX. század első negyedében, redakciók, éjszakai kávéházak és kisvendéglők, mulatók szeparéiban csinos színésznők, bohém kártyások világában.” Sánta Ferenc a XX. század legégetőbb kérdéseiről. Kakuk Marciként élt Tersánszky Józsi Jenő, előfordult, hogy a vasúti hídnál kéregető koldustól kért némi kölcsönöket. Filozófiai vitáival és játékos bolondozásaival mindig a társaság középpontjában állt – utóbbival sodorta halálos veszélybe magát Sarkadi Imre. Lázár Ervin meséi szürreálisba oltott novellák. Mándy Iván: „kis túlzással azt mondhatjuk, hogy élete során ki sem mozdult ebből a városból.”Galsai Pongrác – derűre született tekintettel néz. Illés Endre intelligenciájával, szerencsés természetével meg tudta őrizni függetlenségét. Lengyel József nehéz sorsa ellenére sem volt kiábrándult, „humanizmusa, megszerzett bölcsessége megóvta szellemét”. Hernádi Gyula „faarccal adta elő könyveiben a legképtelenebb történeteket”. Simonffy András munkáiban elsősorban „generációjának gondjai, pesszimizmusa, kilátástalansága és „apátlanság”-érzete a legfőbb motívum”. Gáll István, „az örök aknaszedő”. Gelléri Andor Endre „otthonos volt csaknem minden foglalkozásban az iparosoktól a trógeroló szállítókig.” Bárány Tamás: „Hiszen csak a történetek változnak, a téma végigkíséri az írót egész életében”. Galambos Lajos emberei „szilaj természetűek, ebben is sok rokonságot mutat Móricz Zsigmonddal”. „Elég egy sort megpillantani egy kinyitott könyvben, máris tudhatjuk, ezek Tamási Áron mondatai, még a varázsos szavú, erdélyi írók közül is kiemelkedően egyedülállóan.” Talán a leginkább líraian Thurzó Gábor utolsó napjait rajzolja meg: „Súlyos beteg lett valóban, de türelmesen viselte. Magányosan. Amikor érezte, hogy nemsokára itt a vég, kórházba vonult, mintha kényelmesen, poggyász nélkül valahová a közelbe utazna, csupán kis táskarádióját vitte magával, azt hallgatta addig a néhány napig, ameddig még élt. Az óbudai temetőben nyugszik egyszerű, tömör fakereszt alatt.” Úgy vélem, hogy ez a búcsú és sors konkrétan vagy átvitt értelemben valamennyi elbeszélőnkre igaz: a közelmúlt egész elfeledett magyar írónemzedékére! (Szakonyi Károly összeállítása: Írók lámpafénynél.)
