Áthaladunk a malomárkon, belépünk az ősfás parkba, hamarosan mókusokkal, még inkább pelékkel találkozunk, fejlődjünk fel menetoszlopba, bal-jobb, aki nem lép egyszerre, íme az Iskola, épült 1856-ban, Jellasich tette le az alapjait…, előbb az étterembe megyünk, ugye milyen nyomasztó, s egyben fölemelő érzés, egyszer itt beszéltem Ottlikról, amikor egy hallgató megszólalt: tanár úr, elkezdett esni a hó… tanári pályám legszebb pillanata volt, most fölmegyünk a kápolnába, aki erre a székre áll, és jobbra néz a kápolna felé, meglátja a trieszti öbölt, akkor olvassunk fel Ottlikból, ki-ki a kedvenc idézetét, menjünk le a parkba, de előtte csuklózzunk egy kicsit, itt van az uszoda, itt a kórház, ahol Medve és Bébé néhány nyugodt napot tölthetett, itt lehet szerecsendiót (szerencsediót) találni („Valamilyen délszaki fa gyümölcse volt, és csak mi neveztük el szerecsendiónak.”), itt most futóversenyt rendezünk, Ottlik itt futotta a százmétert, aki győz, a Strucc szálloda cukrászdájában (ott aludt Medve anyukája) kaphat egy süteményt. – Egy nap Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel Kőszegen, Ottlik Iskolájában. Még előtte Szombathelyen: Weöres, Petőfi, Széchenyi (a reformkor itt kezdődött, mivel itt érettségizett), Berzsenyi és persze Joyce… – A szerencsedió, mert hogy én találtam többet is, most itt van az asztalomon, emlék Ottliktól… Visszhangzik Balázs gondolata: Lehet irodalom nélkül élni, de nem érdemes… Negyedszer fogom elolvasni az Iskola a határont.
Szerecsendió-keresés a gyengélkedő mellett… Fűzfa Balázs fotója.
Itt hozzászólhat!
