Foci

1983. április 10-én történt: csöngettek Keresztúri úti házunkban. Kimentem. Fociszerkóban és egy labdával a hóna alatt a kapuban: Moldova György. Felismertem, de nem mutattam. Van biciklipumpád? Kérdezte. Persze, hogy van. Beengedtem. Leült a szobámban. Kimentem a pumpáért. Amikor visszaértem, láttam, hogy a könyveimet nézegeti. Fölfújtam a labdát. Ha esetleg van Moldova-könyved, dedikálom. Mondta. Volt. A Magyar atom (1978). Ezt írta bele: „Gézának abban a reményben, hogy valaha még ő is dedikál nekem. Moldova György”. Akkoriban az összes Moldova-könyvet olvastam, A mozdony füstje…, Az Őrség panasza örök élmény. – A történet háttere, hogy Moldova a szemközti Taurus-pályára járt focizni. Ma már nincs Taurus, én sem ott lakom, s még nem dedikáltam Moldovának, pedig már megtehetném. – Fociőrült barátaim (a Nemzeti Sportig bezárólag) kicsaltak néhány meccsre, most pedig eljutottam odáig, hogy a rádióban meghallgattam a két legutóbbi közvetítést. Örültem, hogy ennyire örülnek. – Vajon miért pont a foci, és miért csak a foci tudja ennyire összehozni az embereket? Talán azért, mert látványos és nagyon demokratikus.