Hallgatóim mondják, két előadás között beülnek a CC-be, ugyan drága a kávé, de nyugodtan ücsöröghetnek. Én két előadás között az antikváriumokban nézelődtem. Ma már félek bemenni könyvesboltba, antikváriumba, mert kettős veszély fenyeget: 1. sokat vásárolok, 2. nem merem hazavinni. (Olvasom Takáts Gyula naplójában, hogy kaposi (kaposvári) házának udvarában egy külön kis házat épített a könyveinek.) Óvatosságom ellenére a könyvek csak szaporodnak. Kiterjedt kollegiális könyvcsere-programban vagyunk, osztogatjuk egymásnak a könyveket, néha ugyanabból kettőt-hármat is kapok, és nyilván adok is. Legutóbb egy kétkötetes, háromkilós, kb. 20 cm széles nyelvészeti könyvvel lettem gazdagabb, tényleg nem mertem hazavinni. Sokszor kapok könyvet előadásaim után, nagy mennyiséget őrzök iskolák, falvak történeti leírásaiból. Több-kevesebb rálátásom van kedvelt témáim szakirodalmára, a leglényegesebb könyvek eljutnak hozzám. Ami nem, arra meg ott a net: no nem olvasásra, hanem vásárlásra. Rendkívül vonzó, hogy bármilyen könyvet meg lehet találni, az árakat össze lehet vetni, s a könyvet meg lehet rendelni. Legutóbb egy benzinkútnál bonyolódott le az akció. Ritka könyvekhez jutottam így hozzá, volt olyan, amelyet előttem ki se nyitottak. Száz szónak is egy vége: naponta viszek haza új könyveket. Közben azt hallom, olvasom, könyvet ajándékba adni már ciki. Azért én köszönöm, és évtizedek után is örülök a kamaszkorban ajándékba kapott, dedikált Adynak, Leonardonak (da Vinciről van szó), Indián művészetnek, ráolvasás-könyvnek és persze annak a szomorú dalnak, ami be volt keretezve egy Bach-lemezen.

Itt hozzászólhat!

Megosztás