Közép-európai önirónia… (45) – Réz András a tanárom volt az egyetemen, élveztük remek stílusú előadásait, a kulturális szintek mozgására, megértésére irányító gondolatait: „a tömegfilmek nézői a moziban társadalmi beépülési formákat vesznek magukhoz” (130). Más kérdés, hogy mintha ma már ő sem látná ennyire egyszerűnek a dolgot: Tökéletesen alkalmatlan vagyok arra, hogy néhány percnél hosszabb időt töltsek el olyan emberek társaságában, akiknek csak keresztnevük van. (7) – A hatalom és nyelv viszonyáról: „Minél távolabb van valaki a hatalomtól, annál világosabban fejezi ki magát. A hatalomra ácsingózók nyelvezetében először szokatlan, de jól azonosítható nyelvi képletek jelennek meg: a kérdés vonatkozásában, jelentettük az illetékesek felé, ezen a szinten, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. A hatalom közelében lassan feloldódik a mondatszerkezet, a mondatok kétértelművé válnak (ambiguitas), és végezetül a hatalomra jutott egyed nyelvét elborítják a képzavarok. Az igazi hatalom legbiztosabb ismertetőjegye a fölösleges ismétlés (tautológia), a fokozás (climax), a szófölösleg (pleonazmus), valamint a pongyolaság (negligetnia). A hatalom csúcsán állók szó- és mondathangsúlyai tökéletesen szétesnek, olyan elemeket hangsúlyoznak, amelyekre hangsúly még akkor sem kerülhet, ha ezt magas testülettel megszavaztatják. Metakommunikációban mindez a végtagok esetleges rángatásával és kacsingatással párosul” (226) – ez az, amire a nyelvművelés olyan régen és olyan pontosan, sok-sok példával dokumentálva figyelmeztet. (Réz András: Válogatott szorongásaim. Ulpius-Réz & Tsa, Bp., 2003.)
Itt hozzászólhat!
júl
18
