Egy kismadár halálára

A macska a szájában behozott egy kismadarat, pontosabban fiókát. Örömmel hozza, bemutatni. Azt írja a szakkönyv, hogy ilyenkor meg kell dicsérni, és valahogy kiterelni. Óvatosan zavarom ki, mert ha kiejti a szájából, úgy járunk, mint tavaly, amikor egy kis szarkát kapott el, az meg nekiállt röpködni. Végre kimegy. Érdekes, dicsekszik vele, bemutatja, de közelről nem engedi megnézni.  Így nem tudom, milyen fióka. Miközben távozik az udvarra, kis pirosfarkú madárka rebben ide-oda, magas hangon, panaszkodva csivitel. A fióka anyja lehet. Fáról-fára követi a macskát, de már aligha kapja vissza a csemetéjét. Bezzeg, a szarkák. Keményen kiabálnak, csattognak, ha meglátják a macskát, halálra idegesítik. Tudom, hogy ez az élet rendje, a gyengének, erőtlennek el kell pusztulnia, de azért nagyon fáj. A macska már rég nincs sehol, amikor a kis pirosfarkú még mindig panaszkodik. – Nemrég láttam egy videót: egy kígyó elragadta egy patkány kölkét. Az anyja nekiment a kígyónak, addig harapdálta, míg az elengedte. A patkány messze űzte a kígyót, majd visszament a kölkéért, szájába kapta és elrohant vele…