56 sokszorosan erről szól: Élni kell! Kinézek az ablakomon, és szinte egyik házon sincs zászló (az enyémen van). Gondolom, sokféle fölmentés van: Régen volt, nem érünk rá, nem érint, most élünk, élni kell…, nem is tudom, hol a zászló. Megszoktuk már, minden nemzeti ünnepen így van. Az „Élni kell!” legdrámaibban Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regényében vetődik fel. Felrúghatjuk-e a legalapvetőbb erkölcsi normákat, például a családunk, gyermekeink érdekében. A szint persze kinél-kinél máshol van. Akad, akinél „egy tál lencse”, másnál Júdás-pénz. Ahogy körülnézek, évtizedes tanár-diák, jóban-rosszban-barát kapcsolatok rúghatók fel egy jobb állásért, kicsivel nagyobb fizetésért, alkalmi előnyökért. És nyilván megvan rá az önfelmentés: Élni kell! Hogyan léphetünk túl egy kapcsolaton, mert már terhessé vált? Haragunkban odavághatjuk-e, hogy a másik mennyire önfejű, ostoba, sérült? Élni kell, ez természetes. De milyen áron? Gyorsan élünk, mindent akarunk, s közben minden oldalon szaporodnak a sérültek. Azt hiszem értem Sánta Ferencet, hogy miért hallgatott el, miután minderre rájött, és megoldást nem talált.

Itt hozzászólhat!

Megosztás