Az egyetemi tanárképzésben nekünk még volt oktatástechnológia óránk. Persze még az epidiaszkópot tanították, az meg már akkor sem volt használatban. Magam nem vagyok műszaki analfabéta: az I. László gimnázium sulirádiósaként sok műsort készítettem, kevertem, a Magyar Rádió későbbi hangmérnökét is én tanítottam meg keverni. Mai előadásomra Berettyóújfaluból érkezett meghívott előadó. Hozta a laptopját, léptetőjét. Rákötöttük a tanterem projektorára, de remegett a kép. Kontakthiba, gondoltam. Nosza, le négy emeletet, pótkábelért. Az nincs, mondja a portás, akinek a feladata a kulcsok, technikai eszközök osztogatása is. Fonetikus kolléganőm ad kábelt, vissza a negyedikre, de az új kábellel is remeg a gép. Ekkor már az előadás a 20. percnél tart. Egy hallgató megszólal: már hétfőn is rossz volt. Kár, hogy nem mondta előbb, mert ezek szerint a projektor rossz. Jön a karbantartó, ő oda nem tud felmászni. Remeg a kép, az előadó elkezdi az előadást. Mégsem mehet ez így, gondolom, leszaladok, hátha van valahol egy projektor. Találok is egyet, dobozban van, vissza a negyedikre (harmadszor, lépcsőn, mert a liftet a hallgatók használják), kibontom, elsütöm még a poént, most vettem a MédiaMarktban, bekötjük, működik, csakhogy most meg a rossz projektort nem tudjuk kikapcsolni, annak rossz képe pedig elfoglalja a vásznat. 40. perc az előadásban. De megoldjuk, és végre kezdődhet a saját pénzén Budapestre utazó vendégelőadó előadása Magyarország első tudományegyetemén, némi kis oktatástechnológiai találékonysággal. Természetesen utána meghívtam ebédelni. Mikor visszavittem a rossz projektor rossz távirányítóját a portára, már öten vártak rá… Csak így tovább! Este olvasom, hogy Magyarország kiugrásának egyik feltétele: a felsőoktatás. Hát nagyon nagyot kell ugorni.
Itt hozzászólhat!
