Valóság, történelem és művészet kavarog. Nem a művészet feladata kinyomozni, hogy ártatlan-e Tóth Ilona. Néhány éve odahajolt hozzám valaki, és azt mondta, hogy a perben a rokona volt a bíró, szerinte a bizonyítékok egyértelműek. A történelem hideg szele. Tegnapelőtt az ügy egyik mai igazságügyi szakértőjével beszélgettem, azt mondta, a mellékhelyiségben Tóth Ilona valóban beleszúrt a halottba, de nem ölte meg. Mit higgyek… Ahogy mondani szoktuk: egyik dolog a valóság, másik dolog a történelem és akkor harmadik a művészet. Persze Tóth Ilona ártatlansága azért valószínűsíthető, mert ismerjük a diktatúrák természetét, jól jönnek a kirakatperek, s ahhoz sem fér semmi kétség, hogy könnyen elérhető egy „őszinte beismerő vallomás”. Sejtjük tehát, hogy a per „színjáték” volt, s akkor a Tóth Ilonka című színdarab színjáték a színjátékról, vagy még tágabban értelmezve: színjáték a színjátékban (amelynek mindannyian részesei vagyunk). – Ne feledjük: mindig vannak Tóth Ilonák, sőt, nehogy azt higgye bárki is, hogy nem kerülhetünk magunk is, hozzátartozóink is hasonló helyzetbe. Mert a nagy színjáték részeseiként mindig minden szerepre szükség van. S ha kerülhetünk ilyen helyzetbe, akkor a jóérzésű ember mégiscsak az ártatlanokkal tart. Engem megérint egy fiatal lány szenvedése, mélyebben pedig az ártatlanság és a bevonódás kérdése. Egy történésznek meséltem, hogy a Tóth Ilonka darabra megyek. Ő visszakérdezett: a Tóth Ilonára? Egyetlen betűben, ami egyébként ez esetben az érzelmi többletet tartalmazó kicsinyítő képző része, benne van a megosztott figyelem és Magyarország. (Részletek a Nemzeti Színház magazinjában hamarosan megjelenő írásomból; Előadás: 2016. nov. 12. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
Itt hozzászólhat!
nov
13
