Pilinszky János szerint „a színház eleve szakrális művészet, mivel csakis a transzcendens utalás képes annak is, ami a színpadon történik, s annak is, amire a színpad utal, megadni a jelenlét igazságát”. A szakralitás kérdése a színpadon valóban a jelenlét kérdéskörében ragadható meg. … Grotowski… szerint: a színház „a megváltás helye”, ahol a színész „lemezteleníti magát, s rendkívüli, ünnepi gesztusban teljes egészében megnyílik (…) s ezzel a lépéssel eljuthat organizmusának csúcspontjaira, ahol eggyé olvad a tudat és az ösztön”. Ez az önfeltárás azonban nem mehet végbe a „másik”, a néző jelenléte nélkül… A teljes Aktus során a színész új emberré válik, és hozzásegíti a nézőt is az újjászületéshez. Ehhez azonban elengedhetetlen a néző részvétele is – akár egy mise részvevőié a szertartásban -, s a „találkozás aktusa” lehetővé teszi, hogy „közszemlére tegyük és meghaladjuk önmagunkat”. A zenével szemben a színházban „legyőzzük magányosságunkat” és „végrehajtjuk a találkozás aktusát”. Ilyen értelemben a színház a „másik” elismerésének formája. Mondja Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója (Szépirodalmi Figyelő, 2014/1. 53.) – S ennek kapcsán beszélek magam is „jelenlét vagy ötérzékes kommunikációról”, no meg „libidócirkulációról”, esetleg a katarzis formáiról…

Itt hozzászólhat!

Megosztás