Tamási Áron második, csonka trilógiájával foglalkozom, de főleg a Jégtörő Mátyással. Előbb a szöveg meseszerű sejtelmessége fogott meg (egy varázsszőnyegen, pontosabban egy óceániai repülőúton olvastam először), azután valami mélyebb: hiszen a mesevilág mögött az emberi élet örök kérdései lappanganak: a természet irányító szerepe, állat-ember egymásrautaltsága, a Paradicsom utáni elemi vágy, amikor az ember még értette az állatok beszédét, a testünkben zajló biológiai és lelki küzdelmek (melyek, mint alapvetően befolyásolják életünket). Cs. Szabó László: testünkben láthatatlan harc folyik a vírusokkal szemben, s a behatolóval az ostromlottak tudta nélkül rendszerint végeznek a plazmasejtek. Elhisszük, hogy csakugyan folyik a testekben ez a láthatatlan harc. De nem hiszünk a hiedelemnek és a varázslatnak (Háztűzőrző istenek). Baránszky-Jób László: „Mai nyugati nagyságoktól az határolja el, hogy távol áll tőle minden anarchia. Világát minden ízében pozitívnak akarja…” (27) „székely keletiségében ott lappangó panteista világnézet áraszt fényt…, buddhista panteizmus, egész az alakváltoztató lélekvándorlásig” (31), mágikus realizmus (32). Anyanyelvi gyöngyhalászata szülőföldjén: anyám mondása: a tél elviszen éngem is, mint a legyeket (77). Szülőhoni mondások: 1956-ban félrenézett a Jóisten! (78). Egy kövér ananászra, amelyet Londonban látott először, s nem tudta mi az: „Üdvözült sündisznónak nézem!” (19) Tasnádi Gábor, akit az író titkárának is neveztek, mert fiatalemberként gyakran látogatta a mestert, szép összeállítása a Tamási Áron emlékkönyv (Trezor, 1997.) Bármelyik dombon áll is a pásztor, mindig ugyanazon a nyájon a szeme (113). Tamási Áron, ha spanyolul írt volna, és Kolumbiában élt volna, ma Nobel-díjas lenne.
Itt hozzászólhat!
jan
2
