Az évadban a Nemzeti krónikása/kritikusa vagyok, de erre a darabra Kanalas Éva hívott, aki a darab táltos-énekese. Évával amszterdami tanárságom idején ismerkedtem meg, majd a Csillagjel című Duna tévés műsoromban egy egész adás róla szólt: különös sámánokat utánzó énekléséről (remélem, még megvan). De azóta nem találkoztunk, csak most, a Nemzetiben. Én titokban jöttem, ám Éva már az előadás elején kiszúrt (másodszor fordul velem elő, hogy egy színész előadás közben megismer). – Attila, a hun király végnapjait megidéző Bánffy Miklós-dráma erős színpadi hatásokkal kel életre: szöveg, zene, ének, dobogás-csattogás… Az első negyedórában csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi lesz itt, de kialakul a történet. Kezdjük megszokni a rendező (Vidnyánszky Attila) stílusát: mindent bele!, a sámánének összefér a barokkal és talán a dzsesszel, az „ösmerünk” tájnyelvi hatás a „multifunkcionális” jelzővel, a színészek végig jelen, a szöveg szimultán. Belefér az eredeti Bánffy, meg még, amit hozzáasszociáltak: József Attila vagy éppen az Attila-mondák, no meg a Kabaré egyik jelenete. Volt, hogy öncélnak éreztem a színes-szagos karnevált, de most helyénvaló: Attilát csak fantáziánkból lehet megalkotni, ebben kavarognak és keverednek a múlt-jelen eseményei, lehet látni így, és úgy. Aktualizálni nem szükséges, önmagában érdekes. Mátray László (Attila, m. v.) csak az előadás felénél jelenik meg, alig beszél, de feltűnik, hogy mennyire szép az orgánuma, jó lenne még hallani. (Nemzeti, 2017. jan. 7.)
Itt hozzászólhat!
jan
6
