Kolumbiai expedícióm főleg a régi amerikai kultúrákhoz vezetett. Így jutottam el a Karib-tenger melletti Santa Martától kb. 90 km-re kezdődő Sierra Nevada hegységbe (legmagasabb pontja: 5775 m). 1972-ben madármegfigyelők bukkantak itt romokra, majd kifosztották a sírokat, az állam csak 1975-től felügyeli a vidéket (akkor, amikor nem a gerillák). 10 éve lehet látogatni, csak néhány helyi utazási iroda által, szervezetten, négy-öt napos gyalogtúrák keretében. Kiépített út ugyanis nem vezet hozzá, az első napi hegyi szakaszon még motorosok előfordulnak, de utána már csak öszvérfogatok. Négy tábort építettek ki, az egyikben villany sincs, ezekben főznek, oldalfal nélküli tömegszállásokon lehet aludni, tisztított vizet vételezni. – A különböző leírásokban 23 km-nyi gyaloglás szerepel, vitézkedve vágtam neki, de kedvem hamar lelohadt. Részben a nagy szintkülönbségek, részben a 35 fokos meleg miatt. Részben azért, mert szerintem nem 46, hanem 66 km-t gyalogoltunk. (Úgy tűnik, ők légvonalban számítják a km-eket.) A második nap délelőttjén majdnem feladtam. Először éreztem életemben, hogy szó szerint „folyik a víz rólam”. – De legyőzve magamat, a harmadik nap az utolsó 1000 lépcsőt leküzdve megpillantottam a Ciudad perdidát (Lost city, eltűnt város). Egy kb. 1000 méteres hegy gerincén vannak a központi, jórészt kerek alaprajzú (szakrális) épületek, körülötte a hegyoldalban kétfelől a kerek alaprajzú házak alapjai, és mindenhol lépcsősorok. Két embernyi kövön bekarcolások: állítólag a hegység indián térképével. A közelben vízesés. Jelenlegi feltárt területe is óriási, de a kutatók szerint a város nagyobb része még feltáratlan. És körben-körben óriási hegyek, ki tudja, hogy még mit rejtenek. Dél-Amerika legnagyobb indián városa lehetett, legalább ezer éves, tehát nagyobb és régebbi, mint a perui inka település. És szerencsére még alig fedezték föl a turisták. – A négynapos túrán az ellátásunk fejedelmi volt: helyben készített reggeli-ebéd-vacsora, és amikor egy-egy csúcsra felértünk: gyümölcs! Túravezetőink – bár hajcsárok voltak: Vamos chicos! – belopták magukat a szívünkbe. A fáradságos gyaloglás közben találkoztunk ott, az rengetegben élő indiánokkal, és öszvérfogatokkal: ezek a kedves egykedvű állatok fáradhatatlanul szállították a vizet, élelmet, s csak néha álltak meg egy-egy harapásnyi zöld fűért…
