Szigeti veszedelem

Újraolvastam: hiszen valamikor Tolnai Gábornál vizsgáznom kellett belőle. Akkor szenvedtem, de most se volt könnyű. Zrínyi 1568 versszakot írt (számozva 1566-ot), számmisztikai alapon és persze elkötelezettségből, hiszen a szigetvári hős dédunokája. Miközben a legnagyobb tisztelettel és odaadással fordulok felé, fájdalom, de recseg és ropog ez a nyelv. Zrínyinek nyilván küzdenie kellett az akkori magyarral (nem úgy, mint nekem), a legjobb cél vezette: az akkor még jórészt török által megszállt ország fölrázása, hősies, vitézi példa állítása. „Én, Alderán, hagyom, az ki sötétitök, / S fölyhőben öltöznek, ha akarom, egek…”(14. ének 53. vsz.), „Futtok egymás után, mint egy szerencsések, / De majd mind ketten lesztek szerencsétlenek. / Vaj ki szörnyű cérnát Párkák fonnak néktek, / Egyszersmind szakad el evvel örömötök” (12 ének, 49. vsz.) Mi a csoda ez?  Se rím, se ritmus. Értem, hogy az e~ö változások miatt a rímek helyreállíthatók, hogy talán sajátos vonzat a -ba/be helyett mondott -ban/ben, pl. „az fő hadnagyokkal szentházban ballaga” (4. ének, 29. vsz.), de ez ma nem megy… Arany János kedvenc műve volt. Érteni vélem. Akkor ugyanúgy magunkra hagyott mindenki, mint ma. „Ne félj, hogy segétse senki magyarokat, / Mert jól esmerem én bolon kaurokat (gyaurokat), / Míg nem látják égni magok házokat, / Nem segéti senki meg szomszéd házokat.” (1. ének, 42. vsz.) S vannak szép sorok: „Míg az nap meg nem áll, míg az magyar nemzet / Karddal oltalmazza az keresztény hitet, / Élni fog nevetek; ti penig az Istent / Örök boldogságban mostan dicséritek.” Ez szép. (9 ének, 78. vsz.) Szeretem Mikszáth Új Zrínyiászát, de ezt, a régit, csak történeti olvasmányként tudom elképzelni…