Sára Sándor fekete-fehér, erősen kontrasztos képei, tárgyképei (pl. félig ivott pohár, kaktusz) ragadnak meg. A Tiszába fulladt unoka keresése a frissen sütött kenyérre tett gyertyával: ahol a kenyér forogni kezd, ott fekszik a halott. (A Gangesznél láttam hasonlót, tényleg van ilyen nálunk?) A tág, széles Tisza-képek: föveny, partfal, füzesek, gátak (saját emlékeim tükörképei). – A nyári szünidőre összeverődött diáktársaság tiszai hancúrozása tragédiába torkollik: egyik társuk belefullad a vízbe. Baleset, de azért lebegtetve van: netán öngyilkosság. A hétfős társaságot (van, akiről többet tudunk meg, van, akiről kevesebbet) a felelősség mardossa: ismerték-e eléggé, odafigyeltek-e rá. Lassan kibomlik: egymást is alig ismerik, másként látnak egy matematikai egyenletet (mindannyian másként látunk egy egyenletet!); a szülők nem ismerik gyerekeik világát; szinte iróniába hajlóan más nyelvet beszél az orvos és a gyereke és a többiek; s a tragédia elmesélése is sokszólamú – többnyire érzéketlen, a boltosfiú hatásos sztorit kerekít belőle. S így együtt futnak neki a világnak. A mai nagyapák nemzedéke; az akkori fiatal színészek többsége már nem is él… A képbeállítások, színészi mozgások szokatlanok, olykor merevek, melyek számomra a történet példázatszerűségét erősítik. Mintha valahol a sivatagban járnánk: pedig ez a Tisza, 19. századi zsupos házaival, modern háztömbjeivel, a háttérben pedig egy gyár (Tiszaújváros?) kéményeivel. – A legmeghatóbb a meghalt fiú nagymamájának szótlansága, törődött arca, kenyérsütése, és siratója… (1963) Azt hiszem, hogy a tiszai falvak magánya nagyobb lett, a művészet mintha nem törődne vele; az emberek közötti távolság tovább nőtt, az értelmiség érzéketlen; s ma már nem siratnak el senkit. Pedig évente sokan vesznek a Tiszába…

Itt hozzászólhat!

Megosztás